Amikor a varázslat az utcán történik

Ekkor kezdett zenélni. Az utcazenélés mutatta meg számára az utat, hogyan találja meg a helyét nőként és művészként a világban.

Bejárta Európát, hogy végül Berlinben leljen otthonra. A hazai közönség előtt az idei Pohoda fesztiválon mutatkozott be. Alice Phoebe Lou zenéje nem tűr megalkuvást, nem hagyja, hogy visszafogják, elemi erővel tör előre, egyenesen a csillagok felé.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen fiatalon vették a bátorságot és elindultak, hogy meghódítsák a világot. Még kevesebben, hogy ez sikerült is nekik. Honnan ez a fantasztikus kalandvágy?

Olyan családban nőttem fel, ahol mindenki támogatott minket, gyerekeket, hogy utazzunk. Egészen kicsi koromtól arról álmodoztam, hogy egyszer majd, ha befejezem az iskolát, felfedezem a világot. Ezt az álmot indultam valóra váltani. Egyedül és anélkül, hogy előre megtervezzem az utam. Az egyetlen cél, amit kitűztem magam elé az volt, hogy különféle kultúrákat és sok embert szeretnék megismerni. Bejártam Európát. Útközben sokan azt javasolták, hogy menjek Berlinbe, ott biztosan tetszeni fog nekem. Berlinbe értem, és ott úgy döntöttem, nem megyek haza. Eredetileg vissza kellett volna repülnöm Dél-Afrikába, hogy elkezdjem az egyetemet. Az utolsó pillanatban gondoltam meg magam. Ez nagyon nehéz döntés volt, mivel ott kiabált bennem egy hang, hogy tartanom kellene magam ahhoz, amit elterveztem. Most már úgy gondolom, hogy akkor és ott mertem helyesen dönteni. Gyakran túlságosan ragaszkodunk egy-egy elképzeléshez ahelyett, hogy egy spontán döntéssel megragadnánk a kínálkozó lehetőséget és hagynánk, hogy az megváltoztassa az életünket. Pedig van, amikor ennek meg kell történnie.

Milyen idős voltál akkor?

Tizenkilenc évesen költöztem Berlinbe, ennek már majdnem öt éve. Utcákon zenéltem, és zenélek a mai napig. Az utca az a hely, ahol számomra a varázslat történik. Itt kezdtem, itt hoztam létre magam körül egy apró világot, amiből végül egész zenekarom lett. Itt ismerkedtem meg azokkal a barátaimmal, akikkel ma turnézni járunk. Berlin lenyűgöző város, remek koncerthelyszíneket kínál, legyen szó nagy produkciókról vagy intim, utcai előadásokról.

Kíváncsi volnék, mennyi olyan zenészt ismersz, aki két koncertprodukció között hobbiból utcazenél…

Nem sokat. A legtöbb zenész úgy gondolja, hogy ha egyszer eljut egy bizonyos magasabb szintre, akkor maga mögött kell hagynia a többit. Megértem ezt is, sok ilyen véleménnyel találkozom én is. Van, amikor sajnálkozva azt mondják, hogy remélik, egyszer otthagyhatom az utcát. Én azonban azt remélem, soha nem fogom otthagyni. Egy fontos kapocs veszne el az életemből. Az, hogy miért is csinálok zenét.

Mit értesz az alatt, hogy számodra a varázslat az utcán történik?

Az utcazenélés a legfélelmetesebb dolog a világon. Amikor az utcán állsz, csupán egy szál hangszeredet és a hangodat használhatod, olyankor nagyon sebezhető vagy. Ismerek zenészeket, akik sok-sok éve koncerteznek nagyszínpadokon, de amikor megpróbálnak az utcára menni, az olyan félelmetes számukra, hogy nem tudják kezelni a helyzetet. Mivel én már évek óta játszom az utcán, sok mindent megtanultam. Testközeli a kapcsolatom az emberekkel. Azoktól, akik arra járnak, megállnak, hogy megnézzenek és meghallgassanak, megtanultam, hogyan viselkedik a tömeg. Kitapasztaltam, hogyan válaszol, reagál az impulzusaimra. Ez pedig rengeteg önbizalmat ad olyankor, amikor színpadon állok. Emellett számomra a zene arról szól, hogy jobbá, szebbé tehetem valakinek a napját. Az utcazenélés pedig a legegyenesebb, legközvetlenebb módja ennek. Nagyon szeretek fesztiválokon játszani, koncertezni a zenekarommal, ahol több ezer embernek játszunk. Az utca azonban a földön tart. Figyelmeztet, hogy ne ragadtassam el magam túlságosan a sikereimtől.

Berlinben óriási kultúrája van az utcazenélésnek. Mi a helyzet a szülőhazáddal, milyen a dél-afrikai zenei színtér? Vannak-e zenészek, akik műfajban, zenei felfogásban, világnézetben a tiédhez hasonló zenét művelnek?

A dél-afrikai zenei színtér feltörekvőben van, és úgy gondolom, most érdekes időszak következhet, mert sok remek dolog van készülőben. A zeneiparnak ez a rétege azonban megsínyli, hogy nagyon kevés pénz és támogatás folyik a kultúrába. Őszintén remélem, hogy ez változik majd, és az alternatív zenei színtér fejlődésnek indul. Viszont Berlin számomra sokkal szabadabb. Nem találkozom előítéletekkel, és rengeteg támogatást kapok. Úgy érzem, hogy emberként és nőként itt tudok igazán szabad és független lenni. Ha az utcára lépek, nem kell attól rettegnem, hogy bűncselekmény áldozata leszek, mint Dél-Afrikában. Felszabadító olyan helyen élni, ahol nem kell a személyes biztonságomat féltenem, ahol megvan az emberi méltóságom és ahol zeneileg is teljesen szabad lehetek. Ilyen közegben lehet igazán kreatív dolgokat létrehozni.

Több mint egy év telt el azóta, hogy elkészítetted és kiadtad az első albumodat. Merre vitt az utad azóta?

Egy teljesen más zenei szakaszt élek most. Az a pillanat, amikor kiadtam az albumot, egy bizonyos pontot jelöl az életemben. Azt mutatja, hol voltam akkor zeneileg. Az első album ezoterikus hangzásvilágú dalokat tartalmaz, olyanokat, amelyeket úgy a legjobb hallgatni, hogy lefekszel a fűbe, és a felhőket nézed. Most viszont hagyom, hogy más irányba forrjanak ki a készülő dalaim. Nem fogok ahhoz ragaszkodni, hogy a második album az elsőhöz hasonlítson. A következő lemez sokkal több energiával dolgozik majd, és sokkal pontosabban, tisztábban jelöli majd azt az utat, amelyen most tartok. Hiszek benne, hogy az a legfontosabb, hogy merjek változni és továbblépni. Azt látom ugyanis, hogy a zeneiparban sokan érzik úgy, hogy nem szabad váltaniuk. Ott vannak ugyanis a rajongók és a kiadód, akik elvárják, hogy következetesen folytasd azt a zenei irányt, amire számítanak. Ez mintha egy szűk kamrába zárná a zenészt. Sok zenekar hihetetlenül jó első albumot ad ki, majd készít egy hangzásvilágban hasonló következőt, amely viszont nem halad semerre. A zenészek azt érezik, hogy maradniuk kell, ami viszont megakadályozza őket abban, hogy fejlődjenek és továbblépjenek. Egy művész nem tud ugyanolyan zenét készíteni húszévesen, mint harmincévesen. A változás szükségszerű.

Az első albumodon gyakran felmerülő motívum a világűr, az univerzum. A dalok zenei világa és a tartalma is gyakran azt sugallja, mintha valahonnan fentről, messziről szemlélnéd a Földet.

Ez a vonal a következő albumon is megjelenik majd. Úgy érzem, hogy nagyon fontos néha kirepülni, eltávolodni a saját világodtól és messzebbről szemlélni saját magadat. De nemcsak saját magadat, hanem például a világ történéseit, a történelmi eseményeket is szükséges, hogy nagyobb távolságból tudjuk értékelni. Ugyanilyen fontos lehet azonban, hogy tudjunk néha visszarepülni, és beélesíteni azokra a dolgokra, amelyek éppen körülöttünk történnek és ezeket a saját, egyéni perspektívánkból felmérni. Számomra az a fontos feladat, hogy az ember próbáljon rátalálni az egyensúlyra a ki- és berepülések között. A világűr pedig remek metafora minderre.

A dalszövegeket és a dallamot is te szerzed. Hogyan születnek a dalaid?

Ez mindig más, de leginkább a témától és a témában rejlő emócióktól függ. Néha öt percen belül összeáll egy dal, néha egy évet kell várnom rá. Mivel nem vagyok képzett zenész, nincs bevett zeneszerzői munkamenetem. Nagyon-nagyon intuitív az egész folyamat.

Mi foglalkoztat most? Milyen témákra számíthatunk a készülő albumon?

Szókimondóbb leszek, és az albumnak lesz egy erőteljes feminista vetülete. Igazából soha nem írtam szerelmes számokat, most sem hall tőlem senki tipikus szerelmes dalokat. A készülő albumon azonban lesz néhány olyan szám, amely azt próbálja feldolgozni, hogy milyen az, amikor a nő vágyódik. Amikor nagyon intenzív érzelmek forrnak egy nőben. Ez szerintem tabutéma, nem szokás nyíltan beszélni erről még a művészetekben sem, és főképp nem nyitott, provokatív formában. Ez mindig is domináns férfi téma volt.

Mit jelent számodra a feminizmus?

Alapvetően nem kifelé mutogatást. Sokkal inkább egy belső folyamatként igyekszem megélni. A feminizmussal való kapcsolatom egyfajta személyi fejlődéshez segít, melynek az a célja, hogy levetkőzzem a rengeteg megbélyegzést, és hogy véget vessek annak a beskatulyázásnak, ami engem ugyanúgy érint, mint sok-sok nőt körülöttem. Nemcsak nagy dolgokra gondolok, hanem arra a sok kis apró, finom rétegződésre a személyiségen, amely meggátolja, hogy az ember önmaga legyen. Ezek a rétegződések alakítják helyettünk, hogy nőként mi a feladatunk, kinek kell lennünk, hogyan kell viselkednünk, milyen magatartást kell felvennünk másokkal szemben… Ez különböző kultúrákban természetesen különbözőképpen differenciálódik.

Merészen állsz ki a szabadságod mellett. Most nem kizárólag a feminizmusra gondolok, hanem a tágabb értelemen vett művészi szabadságodra is. Sosem érintett negatívan, hogy emiatt elkönyvelhetnek valaminek, és aztán nem szabadulsz a címkétől?

Nem hiszem, hogy a címkék csupán negatívak lennének. Inkább úgy gondolom, az a lényeg, tudja-e valaki a saját egyéniségére alakítani azt, amit a címke takar. A struktúráknak kell szolgálnia az alkotó igényeit, nem pedig fordítva. Tény, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt címkékre volt szükség, ha valaki azt akarta, hogy figyeljenek oda a zenéjére. Ez ma már nem így működik. Ma millió lehetőség kínálkozik arra, hogy miként formáld a zenédet és a személyiségedet. Ezzel minden művésznek tisztában kellene lennie.

Havran Kati