Amikor a képek is beszélnek

aló Eufória sorozat hatalmasat robbant az HBO-n, ám a második évad forgatását a járvány miatt lefújták. Sam Levinson rendező, az énekes-színésznő Zendaya és a Hollywoodban is egyre sikeresebb Rév Marcell operatőr rekordidő alatt hozták össze ezt a minimálprojektet. Aztán a forgatás előtt két hétre mindenki karanténba vonult, ezalatt csiszolták össze a szöveget a színészekkel, Zendayával (Pókember-filmek, A legnagyobb showman) és John David Washingtonnal (Tenet, Csuklyások). Mindenki ingyen dolgozott, és a kész terméknek kerestek forgalmazót. Ha nem találtak volna, kárba vész a munkájuk. A Netflix szerencsére látott fantáziát a filmben, amelyből igazi kultuszdarab lehet – ha nem számít máris annak.

A Malcolm és Marie sok tekintetben különleges alkotás, de mi most elsősorban az operatőri munkára fókuszálunk, lévén, hogy a Magyarországon már a legjobbak között jegyzett, Mundruczó Kornél két legutóbbi filmjét „megmentő” Rév Marcell itt is kulcsember: rajta múlik, hogy a folyamatos dialógusokból álló film ne színházi előadás érzetét keltse a nézőben. Ugyanis egy óra negyvenöt percen át nézünk egy párt, akik otthon veszekednek. Ez túl hosszú idő ahhoz, hogy a színészek vigyék el a hátukon a filmet, bármilyen jó is a forgatókönyv. 

Azért mondjuk el a sztoriról, amit feltétlenül muszáj. Egy rendező hazaérkezik barátnőjével első mozifilmjének bemutatójáról. A nézők imádták, a kritikusok lelkendezve vették körbe Malcolmot a vetítés után, szerintük ő lehet az új Spike Lee, John Singleton vagy Barry Jenkins. (Sokat elárul deformált világunkról, hogy eszükbe sem jutott fehér rendezőkhöz hasonlítani őt, hiszen Malcolm fekete – meg is kapják tőle a magukét később, egy parádés „szakmázós” monológban.) A férfi fel van dobva, úgy érzi, ez élete legszebb estéje. Barátnője, az exszínésznő Marie viszont feltűnően csendes. Ki is derül, miért: Malcolm elfelejtette megemlíteni őt beszédében, amelyben még a takarítónőnek is köszönetet mondott, ráadásul Marie szerint a leszokni igyekvő drogos lány története róla szól. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, a felszín alatt régóta elfojtott érzések lapulnak. Ünneplés helyett egymásnak esnek, fokozatosan tárul fel kettőjük közös és egyéni múltja, dilemmáik, kétségeik, valamint teljesen különböző személyiségük. 

Rév Marcell kamerája néha pimaszul intim közelségbe merészkedik, csak egy-egy testrészt mutat (reszkető kezet, idegesen dobogó lábakat, görnyedő hátat), az érintések, csókok is közeliben zajlanak a fegyverszünetek idején. Máskor olyan érzésünk van, hogy az operatőr leskelődik a házban, mint egy paparazzo vagy besurranó tolvaj. A tépelődést, bizonytalanságot sokszor úgy érzékelteti, hogy leteszi a kamerát az egyik szobában, és a másikban fel-alá járkáló szereplőt csak akkor látjuk, amikor elhalad a nyitott ajtó előtt. Máskor követi őt a kamera végig a házon, és a mozgás sebességével érzékelteti a karakter lelki állapotát. 

Virtuóz módon használja ki a ház adottságait, a teraszt (kívülről néz befelé a kamera), a tágas, egybenyitott terek és az apró zugok (vécé, fürdőszoba) kontrasztját. Még a konyhapult márványlapja is ráerősít a fagyos hangulatra. A beszélőt gyakran nem látjuk, csak a másik reakcióit. Máskor egyikük homályos háttérben áll, másikuk az előtérben beszél hozzá. Ezzel a módszerrel az alá- és fölérendelt viszonyt érzékelteti az operatőr. 

A néző egy idő után szépen megtanulja ezt a „nyelvet”, hozzászokik ahhoz, hogy itt a képek is beszélnek, nem csak a szereplők. A vége felé már elég egy üres hálószobát vagy egy whiskys poharat mutatni nekünk ahhoz, hogy aggódni kezdjünk. És persze a fekete-fehér film eleve sajátos, markáns vizualitást kínál, amely egyszerre elidegenítő hatású és bensőséges. Ráadásul nem digitális technikával forgattak, hanem valódi filmre – ma már ezt is érdemes külön hangsúlyozni, főleg a szakmabeliek kedvéért, mert az átlagnéző csak annyit fog érzékelni, hogy valamiért szokatlan a látvány. 

Rév Marcellnek köszönhetően a ház – egyébként igazi modern kaliforniai luxuskégli – nem egyszerű helyszín, hanem a film hangulatát erősítő tér. A minimalista stílusú berendezésből csak úgy árad a ridegség. A plánozás, a képkivágások, a hátterek mind-mind hatnak a néző érzelmeire. És igen, egy idő után úgy érezzük, hogy ezek ketten karanténba kerültek – saját személyiségük karanténjába, amelyből ki kell törniük, hogy képesek legyenek megérteni a másik embert. 

A Malcolm és Marie amellett, hogy verbálisan rendkívül erős, vizuális szempontból is szemcsillogtató élményt nyújt. Szép példája annak, hogyan segítheti az operatőr a színészeket, hogyan erősítheti fel a szavakat és a beszédes csöndet.