Alternatív ’56 ihlette háborús disztópia

Ennek folytatása az Utolsó tanúk (itt írtunk róla), amelyben a Nobel-díjas belorusz írónő a világégés válogatott borzalmait gyermekként átélő nőket és férfiakat szólaltatja meg, lerántva a leplet az addig heroikus pátosszal körbelengett nagy honvédő háború egy jóval emberibb, és egyben jóval kegyetlenebb oldaláról.

Nem tudom, hogy az irodalmi köztudatba Holtverseny című első regényével néhány éve berobbanó (és sokak szerint a kortárs magyar irodalom állóvizét is felkavaró) Totth Benedek ismeri-e ezeket a műveket, de második könyve, Az utolsó utáni háború mintha éppen Alekszijevics irodalmi célkitűzését akarná beteljesíteni. Ráadásul ő is a gyermeki nézőpontot ítéli a legalkalmasabb eszköznek arra, hogy a háborút mindenféle álságos heroizmus és pátosz nélkül, a maga nyers, brutális valójában mutassa be.

A regény főhőse és elbeszélője egy nevét és korát el nem áruló, de feltehetőleg 13-14 év körüli kamasz fiú, akit szülei és barátai halála után egyedül az tart életben, hogy megkeresse sokáig halottnak hitt öccsét egy sebesült amerikai katona segítségével. Közös kalandjaik és utazásuk a filmszerűen ábrázolt, posztapokaliptikus világ díszletei között részben Cormac McCarthy Az út című disztópiáját – melyet egyébként Totth Benedek fordított –, részben pedig Mark Twain ifjúsági regényét, a Huckleberry Finn kalandjait juttathatja eszünkbe, melyre utalás is történik a regényben, s talán a főhős segítőjét, a „fekete katonát” sem véletlenül hívják Jimmynek. Nem tudjuk, pontosan mikor játszódik a cselekmény – feltehetőleg „az utolsó utáni háború” időtlenségének érzékeltetése végett beazonosíthatatlan a kor –, s az sem derül ki egyértelműen, hogy egy disztópikus jövőt felvázoló fantasyvel, vagy egy alternatív történelmi regénnyel van-e dolgunk. Utóbbi mellett szól, hogy a szerző saját bevallása szerint a mű egy 1956-os alternatív történelmi novellából nőtte ki magát, amely A másik forradalom című antológiában jelent meg tavaly. Totth ugyanakkor a beskatulyázás elkerülése végett a regényből szándékosan száműzött minden ’56-os utalást, egyedül a „ruszkik” és a „jenkik” összecsapása maradt meg, állítása szerint a szembenállás „erős aktualitása” miatt. A helyszín tehát feltehetőleg Budapest és környéke, illetve az a romhalmaz, ami a városból maradt a sorozatos bombázások és nukleáris támadások után.

Rendkívül magával ragadó Totth stílusának átütő képisége. A mértékkel adagolt, jól elhelyezett, pengeéles hasonlatok, metaforák, leírások a háborús miliőből egy pillanatra sem zökkentenek ki, hanem arra még inkább ráerősítenek („az üvegcsonkok úgy meredeztek az ablakkeretben, mint a puskatussal bevert szájban a fogak“; „az út recés peremű, mély hasadék volt, és úgy kanyargott, mintha egy fűrésszel felnyitott koponya belsejében, egy szétroncsolt agytekervényben mászkálnék”). A szikár, tömör nyelvezet – nem számítva a kamaszok egymás közötti kommunikációját jellemző szlenget, amely néha teret enged az akasztófahumornak is – megfelel a karakterek szenvtelenségének, kiüresedett lelkivilágának, a horrorisztikus borzalmakra adott érzelemmentes, gépies reakcióknak, amely a mű egész hangulatát még komorabbá, lesújtóbbá teszi. Ahogy a regényt keretbe foglaló első és utolsó mondat is leszögezi: ebben a világban „nincs már semmi emberi“.   
A főhős meséjét minduntalan megszakítják a háború előtti időkből feltörő emlékek, látomások és az ébren töltött órák alatt átélt iszonyat szülte rémálmok. Ahogy haladunk előre a cselekményben, és egyre mélyebbre ereszkedünk alá a háború poklába, mindinkább elmosódik a határ (rém)álom és (rém)valóság között, míg végül az epilógus már-már túlvilági, posztapokaliptikus látomásában a kettő végérvényesen összeolvad. A valóság beazonosításában egyébként is elbizonytalanít a fantasztikus, horrorfilmekbe illő, vagy éppen mitikus alakokra emlékeztető, furcsa lények és szerzetek (zombiszerű sugárfertőzöttek, Kharón-szerű révész és Kerberosz-szerű mutáns) szerepeltetése.

A sodró lendületű, feszültséggel és izgalmakkal teli (bár néhol eléggé hézagos, következetlenségektől sem mentes) cselekmény, az ironikus társadalomkritikai utalások (telitalálat a kapzsiságuk miatt halomra pusztuló drogkereskedők pénzéből rakott máglyán melegített vacsora) és az erős vizualitás okán könnyen lehet, hogy Totth Benedek regénye nem marad sokáig filmadaptáció nélkül. Sőt, akár egy igényes, izgalmas és elgondolkodtató kísérő történettel aládúcolt first-person shooter játék is simán kerekíthető belőle. Én mindkettőre vevő lennék.

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború. Magvető, 2017, 260 oldal.