„Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen isteni ajándék érhet még”

Mikor járt először Kisvárda színházi fesztiválján?

A kilencvenes évek elején az Esőcsináló című kassai előadással, melyet Beke Sándor rendezett. Bill Starbuckot alakítottam, párom, Petrécs Anna pedig Lizzie Curry szerepét játszotta, mindketten vendégként szerepeltünk a társulatnál. Alakításdíjat kaptunk a szakmai zsűritől. Egy fesztivál mindig kihívás és megmérettetés egy színháznak, ha beválogatják a produkcióját, mert bizonyítania kell. A kisvárdai szervezők elmondták, a fesztivál arra született, hogy a határon túli művészek ott találkozzanak egymással, tudjanak beszélgetni, vitatkozni, világot váltani. Emlékszem, a hét közepén játszottuk az Esőcsinálót, anyagilag úgy állt a színház, hogy a díjkiosztásig maradhattunk. Sok erdélyi kollégával ismerkedtünk meg, akikkel órákat beszélgettünk. Annyi energiát adott a kisvárdai tartózkodás, hogy az évad további részében abból merítettünk. A kassai Thália Színház volt az első felvidéki társulat, amely a kisvárdai fesztiválon járt. Komáromból a La Mancha lovagja című musical jutott el először a fesztiválra, a Bagolyvárban volt az előadás, amelyet Bor József rendezett. Nagy sikert arattunk, amivel tele voltak az akkori magyarországi lapok. A legszívesebben mégis a találkozásokra emlékszem, hiszen Kisvárdán mindig olyan kollégákkal találkoztunk, akikkel egész évben nem.

Augusztus 29-én az EMMI életműdíját vehette át a kisvárdai Művészetek Háza színpadán. Hány év van ebben az életműben?

Napra pontosan ötvenöt év, ugyanis 1965. augusztus 29-én kerültem a komáromi Magyar Területi Színházhoz. Addig újságból ismertem a komáromi színészeket, mindent elolvastam róluk, több előadásukat láttam Pozsonyban. Nagy varázsa volt, amikor közelről is találkozhattam velük. Sok mindent lehetett tőlük tanulni. Amikor megérkeztem, évadnyitót tartott a társulat, három nap múlva pedig háromhetes turnéra indultunk keletre A lőcsei fehér asszony című produkcióval. Zakál Gyula barátom szerepébe ugrottam be, mert Gyuszi bevonult katonának, és nem tért vissza a színházhoz. Őrt álló katonát játszottam, aki három felvonáson keresztül háttal állt a nézőknek, egyszer befutott, és jelentette, milyen csapatok érkeztek. Két mondatom volt. Kedves és barátságos embereket ismertem meg a színháznál, és azokra is szeretettel és tisztelettel gondolok, akik már nincsenek közöttünk. Turner Zsigmondra például. Az első darab, amelyben közösen szerepeltünk Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című színműve volt, amelyben Zsigmond egy taláros bírót, jómagam pedig egy tanársegédet alakítottam. Thirring Viola és Galán Géza voltak a főszereplők. Számomra varázslatos érzés volt, hogy a társulat befogadott. Így lehet csapatban dolgozni, és bizalommal fordulni a másikhoz.

Az évek során lett olyan rendező, akit különösen kedvelt?

Azokat a rendezőket szeretem, akik a próbákon szabadjára engedik a színész fantáziáját. Ilyen rendezők voltak Iglódi István, Bodrogi Gyula, Csiszár Imre, Števo Korenčí. Szép emlékeket őrzök a rádiózásról is. Akkoriban még készültek hangjátékok. Amikor a MATESZ-hez kerültem, én is lehetőséget kaptam, hogy hangjátékokban szerepeljek. Martin Gregorral, aki rendezett is Komáromban vagy Jozef Krištof Veselývel, aki az operett csillaga volt, gyakran álltunk a mikrofon mögött, mindketten kiválóan beszéltek magyarul. Több szlovák színésszel csevegtünk a stúdió előtti folyosón magyarul. Egyszer jöttünk ki a stúdióból, és láttuk, hogy Ferenczy Anna Július Pántíkkal, a Szlovák Nemzeti Színház egyik vezető színészével diskurált. Közelebb léptem, mert tudtam, hogy Annika elég gyengén beszélte a szlovák nyelvet. És azt hallottam, hogy Pántík beszél magyarul, és nem Annika szlovákul.

Mi újság a 2013-ban alapított Boráros Imre Színházban?

Sok szép évadokat értünk meg. Az, hogy eljutottunk az előadásainkkal külföldre is, annak köszönhető, hogy a kilencvenes évek elején számunkra kinyílt a nagyvilág. Akkor érkezett az első felkérésem a Washingtonban működő Felvidéki Magyar Bizottmánytól. Volt egy előadóestem, hosszú levelezés után összejött az első amerikai utam. Utána még tizenhat-tizenhét alkalommal mentünk Amerikába, Kanadába. Olykor három hónapig tartott egy turné. Fárasztó volt, de megérte a tapasztalatok és az ismerősök miatt, akiket útjaink során szereztünk.

Hogy érzi magát a Peer Gynt című előadásban?

Csodaként éltem meg, hogy kiléphettem a megszokott miliőmből, és kipróbálhattam magam egy másfajta színházi közegben. A soproni társulatban sok fiatal színész van, néztem, hogyan próbálnak. Inspiráló volt a sok fiatal energia, a világmegváltó terveik. Feltöltött energiával a próbafolyamat.

Energiának valóban nincs híján 76. életévében sem. A múlt héten kétszer tette meg a Komárom–Kisvárda útvonalat.

Tréfásan azt mondhatnám, hogy ez volt az álmom. És az álom teljesült. Miután előadtuk a fesztiválon a Peer Gynt-öt, és hazajöttünk, néhány nap múlva hívott Gál Tamás színházigazgató, hogy jelezték Kisvárdáról, életműdíjat kapok. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen isteni ajándék érhet még az életben. Mindenkinek köszönöm, hogy újból itt lehettem! Időközönként, stációkként bebizonyosodott, hogy van értelme, jön visszajelzés, ezt kell csinálni, a közönség szeret, és ennél szebb ajándékot nem kaphat az ember ebben a korban. Mindebben segít az erős hit, amely végigkísér a pályámon.

Hogyan éli meg ezt a koronavírusos évet?

Hála az égnek, a jó istentől még kaptam annyi energiát, olyan tisztánlátást, hogy klipeket készítettünk Apagyi László barátommal. A szeretetről, a hitről, Istenről szóló verseket rögzítettünk egy templomban, mert ezek hiányoznak manapság a legjobban a világból. Nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Volt értelme, hogy képesek voltunk ezt produkálni. Én bízom a jövőben. Egyre nagyobb öröm, hog a fiatal generációtól jó munkát, jó előadásokat látok. Ehhez kívánok nekik sok szerencsét!

Bárány János