Alain Delon - Elismerve és megkövezve

„Rasszista, homofób és nőgyűlölő.” Egy amerikai feminista szervezet tiltakozott ezzel az állítással, idézve a sztár és két fia korábbi nyilatkozatát. De képes-e beárnyékolni az életművet egy ilyenfajta botrány? – ez most a kérdés.
Cannes és a nyolcvanhárom éves sztár különös kapcsolata évtizedek óta foglalkoztatja a világsajtót.

Először 1957 májusában tűnt fel az akkor még ismeretlen, de már akkor is elképesztően jó megjelenésű Alain Delon a cannes-i fesztiválpalota környékén. Huszonegy éves volt. Senki nem ismerte a filmesek táborában. Kamera előtt sem állt még soha, de egyvalamit már biztosra vett: nemsokára ott fog állni, hiszen szemmel láthatóan hatással van nőkre, férfiakra. Már csak ki kellett találnia, hogyan jut el odáig. A „leglábonfekvőbb” megoldásnak azt találta, hogy fel-le sétálgat a város legforgalmasabb utcáján, vagy a Croisette legfényesebb szállodájában ücsörög, hogy észrevegyék, felfedezzék. Például a Carltonban, a Majesticben vagy a Martinezben. Kocsit is kölcsönzött egy napra, hátha majd akkor áll meg rajta valamelyik híres filmes tekintete, amikor elegáns mozdulattal becsapja maga mögött a luxusjárgány ajtaját. Sötét haj, égszínkék szempár, lenyűgöző arc, hibátlan alak, mérhetetlen vonzerő. Ki várhatott volna ennél többet? Harmadszor már az Úr előtt sem állhatott volna sorba, hogy még többet kapjon abból, amiből sokaknak egyetlen deka sem jutott.

Bejött a számítása. Henry Wilson, a híres amerikai producer, David O. Selznick asszisztense, a szépfiúk felkutatásának legyőzhetetlen bajnoka felfigyelt a szállodája halljában „várakozó” fiatalemberre. Wilsonról köztudott volt a szakmában: támogatását csupán annak ajánlja fel, akitől remélhet is valamit, vagy ami még ennél is több, akit legalább egy alkalomra meg tud szerezni magának. A „próbatételt” senki sem kerülhette el. Történt, ami történt, pár nappal a megismerkedésük után Delon már Rómában, a Cinecitta kapujában várja a bebocsátást. Bent, a legnagyobb műteremben Wilson korábbi felfedezettje, Rock Hudson forgat. Delon még csak próbafelvételre hivatalos, amelyen meg is felel, s elhúzzák az orra előtt a mézes madzagot. Ha gyorsan megtanul angolul, Hollywoodban filmezhet. Gondolkodási időt kér. Pár héttel később azonban egy párizsi szállodában újabb ismeretséget köt. Yves Allégret, a híres francia rendező felesége szólítja meg, s azonnal be is ajánlja férje készülő, Amikor az asszony összezavarodik című filmjébe. Mert ő is összezavarodott. Az ifjú férfiember hatása alól nem tudott kikerülni. De még mindig 1957-et mutat a naptár. Delon egy fiatal bérgyilkost játszik. Élete első filmszerepe ez, s már fegyver van a kezében. Lemond a hollywoodi ajánlatról. Előbb otthon, Franciaországban akar bizonyítani. A következő évben már Marc Allégret-vel forgat, és nemsokára megjelenik a színen René Clément és Luchino Visconti is. A Ragyogó napfény és a Rocco és fivérei a legnagyobb világsztárok közé repíti a színészt. Viscontihoz azonban nemcsak szakmai, annál erősebb érzelmi szálak is kötik. A Cinecitta kifinomult ízlésű arisztokratája nem titkolja az ifjú francia sztár iránt érzett szerelmét. Delon hallgat. De szeret. Persze lehet, hogy csak számításból.

És most ugorjunk egy nagyot a cannes-i fesztiválok emlékezetes eseményeiben! 1992-ben, amikor Delon már rég túl van a Napfogyatkozás, A párduc, az Alvilági melódia, A Fekete tulipán, A szökevény, A szamuráj, Az úszómedence, A szicíliaiak klánja, a Borsalino, az Egy zsaru, a Két férfi a városban, a Klein úr, a Swan szerelme sikerén, egyszerűen ott felejtik Nizza repülőterén. Voltak évek, jóval korábban, amikor helikopterrel érkezett Cannes-ba. Ahogy rajta kívül senki. De 92-ben sem sofőr, sem hostessek nem várták őt. Nyilván valahol hiba csúszott a szervezésbe. Hogy hol, azt a fesztivál akkori igazgatója sem tudta kinyomozni. Delon, táskával a kezében, több mint egy órán át várakozott a reptéren. Már a ki tudja, hányadik cigarettáját rágta, amikor meglátta őt a fesztivál sofőrjeinek egyike, aki tőle pár lépésre rakta ki utasát. Fel is hívta azonnal a fesztiválirodát, hogy a legrosszabbra készüljenek fel: Delon jeges tekintetéből leírhatatlan düh árad. És így érkezett meg akkori filmje, a Casanova visszatér bemutatójára.

Cannes azóta nagyon ügyelt Delon fogadására. 2007-ben meg is kapott mindent, ami egy ilyen kaliberű sztárnak a film Mekkájában kijár. Csak díjat nem. A hatvanas évektől kezdve a fesztivál hivatalos versenyprogramjában hét olyan film szerepelt, amelyben Delon főszerepet játszott, de egyetlen zsűri sem emelte ki az alakítását. Ezért is döntött úgy idén a mustra vezetősége, hogy Jean-Paul Belmondo és Catherine Deneuve után őt jutalmazza életműdíjjal.

Már csak haza kellett csalogatni őt a svájci Alpok alól. Ami azért sem volt könnyű, mert már nem szívesen hagyja el ottani fészkét. Depressziós, magányos, fél az elmúlástól. Tizenhét kutyáját temette el a kertjében. A legjobb barátai továbbra is négylábúak. Régi kapcsolatait nem ápolja, új ismeretségre nem vágyik. Többször is nyilatkozta már: meg akar halni. Műkincseit, festményeit, drága óra- és antik fegyvergyűjteményét árusítja, hogy könnyebben szálljon majd a magasba. Ezt ő fogalmazta meg. Magára maradt, megkeseredett ember lett. Nem is nagyon szeret már mutatkozni a nagy nyilvánosság előtt.
Cannes idei meghívására végül igent mondott. Összeszedte magát. Úgy-ahogy.

És akkor robbant ki a botrány. A Women and Hollywood petícióját, hogy ne tüntessék ki Alain Delont, több mint húszezren írták alá. A fesztivál művészeti igazgatója megvédte őt, mondván, nem Nobel-díjjal jutalmazzák, hanem Aranypálmával. Az pedig kijár neki, abba nem szólhatnak bele a harcos amerikai feministák. De a fesztivál addigra elkészült hivatalos plakátját, amelyről a Ragyogó napfény Delonja nézett volna az ünneplő tömegre, lecserélték egy másikra. Ennyi volt a „bünti”, más minden maradt úgy, ahogy eredetileg eltervezték. Vörös szőnyeg, díjátadás, ováció. Csak Delon könnyeivel nem számolt senki. Nem színészi könnyek voltak ezek, hanem valódiak. Köszönőbeszédétől a közönség is meghatódott. „Ez egy posztumusz kitüntetés – mondta –, amit még életemben megkaptam.” Már lefele tartott a színpadról, amikor visszafordult, és közölte: „Mireille-re és Romyra gondolok.” Egyikükkel sem kötött házasságot. Sem Mireille Darc, sem Romy Schneider nem volt a felesége. De mindkettőjüket szerette. A maga módján.

Hogy rasszista, homofób és nőgyűlölő? Ezek a szavak soha nem hangzottak el a szájából. Az sem biztos, hogy az idézett interjúkat annak idején elé tették a megjelenésük előtt. Fogalmazhatott pontatlanul, durván vagy meggondolatlanul. Mára minden szavát visszavonhatja. Joga van hozzá. El is járhatott a keze olykor, fiaival bánhatott néha szívtelenül is – ezekért a cselekedeteiért önmagával kell elszámolnia. Homofóbiával pedig csak az vádolhatja, aki nem ismeri életének máig homályos fejezeteit. Más kérdés, hogy mit tart természetesnek és természetellenesnek. Emberből van, és bevallotta: ő sem tökéletes.
Színészetén azonban senki nem ejthet csorbát. Az életmű szent és sérthetetlen. Az utókor pedig majd mindent megbocsát neki. Botrányait is, szakításait is, testőreinek rejtélyes eltűnését is. A kiismerhetetlenség maszkját nem fogja eldobni. Gyanítom: még a halálos ágyán sem. A sötétségnek is megvan a maga vonzereje.

Szabó G. László
A szerző a Vasárnap munkatársa