Alain Delon, a megtépázott párduc

Alain Delon aláírta utolsó szerződését. Pontot tett több évtizedes pályafutása végére. „Olyan vagyok, mint egy bokszoló, aki nem akar túl sokáig harcolni, nem akarok túl sokáig filmezni” – nyilatkozta májusban, majd hozzátette: „Utolsó filmszerepemet játszom ősszel.” Túl sokat nem árult el róla, mindössze annyit: Patrice Leconte-tól kapta, és kifejezetten rá, vagyis az általa megformált idős férfira épül a történet, aki nála jóval fiatalabb nőt szeret. Neki való feladat, gondolhatnánk, ha nem tudnánk: megtört és megfáradt, magányos párducként él franciaországi otthonában, sokszor olyan rossz lelkiállapotban, hogy az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében. Holland felesége, két gyermekének anyja már rég elhagyta, három fia közül egyikkel sincs szoros kapcsolatban, egyedül a lánya, Anouschka figyel rá, de ő sem a közelében él. Harmincéves unokája, fiának, Anthonynak a lánya, Alyson is ritkán nyitja rá az ajtót, hiszen modellként röpköd a világban. Nem ilyennek képzelte öregkorát minden idők egyik legjelesebb francia mozisztárja, aki viharos házasságaival, botrányos nőügyeivel, testőreinek rejtélyes halálával és mindenféle zűrös kalandjával, kibogozhatatlan bűntényeivel ugyanolyan izgalmas volt a világ szemében, mint bravúros színészi alakításaival. Angyalarcú – ezt írták róla 1956-ban, nem sokkal azután, hogy megjött Indokínából, ahol a haditengerészetnél szolgált, és egy bizalmas barátja tanácsára megjelent a cannes-i fesztiválon. Színész volt az illető, aki percek alatt rábeszélte, tartson vele a Riviérára, s ott próbáljon szerencsét a filmes kavalkádban. Jobb tanácsot nem is adhatott volna az akkor pincérként dolgozó, a Skorpió jegyében született, huszonegy éves Delonnak. Kölcsönszmokingban parádézott az ifjú sármőr. Csillagképe szerint sötét és titokzatos, erős akaratú, éber és szenvedélyes ember, akit nagy belső energiák mozgatnak, de a simulékonyság sem áll tőle távol. S ez mind illik is rá. Aki igazán közelről ismeri, személyiségjegyei közül épp ezeket a tulajdonságokat emeli ki. De vissza Cannes-ba, ahol acélos tekintetével, hibátlan alakjával azonnal felhívta magára a figyelmet. Nem unatkozott természetesen az ezt megelőző hónapokban sem, Párizsban. Ki akarta pihenni a hadseregben töltött hónapokat, ezért egy katonabarátjával együtt egy olcsó kis szállodában keresett menedéket. Pénze semmi, a környékbeli örömlányok azonban gyorsan befogadják. Szépségéért és „őrző-védő szolgálatáért” etetik-itatják, s ha kell, még a testükkel is megajándékozzák. A fiatalember pedig nem válogat. Mindenért hálás. Később mégis elhagyja jótevőit, pincérnek áll a Champs-Elysées egyik éttermében, de nem bírja elviselni a séf által diktált szigort. Szolgálat közben, csapot-papot otthagyva kisétál a párizsi dzsungelbe. Másnap már piaci rakodómunkás. Friss hallal teli ládákat cipel hajnaltól délig. Miután végzett, beül egy pohár borra a Saint-Germain egyik kiskocsmájába. Ott fordul a kocka, vagyis az élete. Megismerkedik egy feltörekvő fiatal színésszel, aki magával viszi Cannes-ba, ahol megakad rajta Brigitte Aubert szeme. Delon varázsa teljesen elkápráztatja az ismert színésznőt, aki azonnal szól is az érdekében Yves Allegret-nek, és megkapja első szerepét az Amikor az asszony összezavarodik című fekete-fehér filmjében. És ki mást is játszana elsőre, mint egy lefegyverző küllemű bérgyilkost, akit egy éjszakai lokál tulajdonosa bíz meg azzal, hogy végezzen riválisával? Ami meg is történik, de a csetepaté végén a mindenre kapható bérenc is meghal. James Dean két éve halott. A világlapok már Delon fotóival vannak tele, s a címlapokon az áll: Az angyalarcú ördög. Pillanatok alatt lekörözi az addigi francia sztárok, Gérard Philipe, Jean Marais és Francois Perrier népszerűségét, három évvel később pedig már egész Európa tódul a filmjeire. Jean-Paul Belmondóval keveredik ékszerlopásba Marc Allegret Légy szép és tartsd a szád! című alkotásában., majd rögtön utána Romy Schneiderrel forgat a Christine-ben, és megkapja René Clément Ragyogó napfényének főszerepét, Tom Ripleyt, aki szerelemből gyilkol. Hogy kire féltékeny Clément rendezésében, az maradjon a film titka, Romy Schneiderrel megélt nagy szerelmét viszont már könyvek sorozata tárgyalja. A Christine forgatásakor zúgtak egymásba, feszültséggel, sérelemmel és elszakadásokkal teli, szenvedélyes kapcsolatuk 1965-ig, vagyis hét évig tartott, szakításukban azonban a színésznő anyjának és bizonyos értelemben Luchino Viscontinak, a jeles direttorének is szerepe volt. Magda Schneider ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy lánya a legnagyobb francia szívtipró ágyában érzi jól magát, hiszen tudta, Delonnak, aki szerint „a szerelemben mindent szabad”, nem egy jóképű férfival volt titkos viszonya. Állítólag ezért övezi még ma is annyi rejtély egykori testőrei halálát, Visconti pedig később többeknek eldicsekedte: Helmut Berger mellett Delon volt élete másik nagy szerelme. Amit az érintett később úgy kommentált: „Luchino harminc évvel volt idősebb nálam. Csodálatos művészt ismerhettem meg benne, igazán lenyűgöző szellemiséget. Nem tudtam kitérni a hatása alól.” Ugyanezt élte meg Romy Schneider is, amikor Delon bemutatta őt Viscontinak, és John Ford Kár, hogy k… című darabját próbálták együtt. „A kamera előtt kezdettől fogva biztonságban érzem magam – így Delon –, de a színpadon abszolút kezdő voltam. Mindent meg kellett tanulnom.” A Viscontival forgatott Rocco és fivérei, majd A párduc az egekig repítette a színészt. Antonioni, Louis Malle, Jean-Pierre Melville, Joseph Losey és a többi nagy rendező már egy kész, kiforrott, „hétpróbás” színésszel dolgozott. A zabolátlanul vad, betörhetetlen, vágyaiban megfékezhetetlen Delon előszeretettel és elképesztő hitelességgel formál meg rokonszenves gyilkosokat, akik vagy fűbe harapnak a történet végén, vagy cinikus mosollyal az arcukon mentik az irhájukat.  Forgatott Hollywoodban is. Hat amerikai filmje kasszasikert jelentett a kinti stúdióknak, s bár ottani népszerűsége Sean Connery és Steve McQueen mellé emelte, nem tudott gyökeret ereszteni a számára megszokhatatlan világban. Visszajött Párizsba, ahol – a Klein úrral elnyerte a franciák Oscar-díját, a Césart, és ő kapta meg A szamuráj, A medence és a Két férfi a városban főszerepét – minden egyes nagy szakítása után újra tudta rendezni a magánéletét. Utolsó házasságát Rosalie Van Breemennel kötötte meg, akitől tizenöt év után vált el. Akkor kezdődött el élete legfájóbb szakasza. Négy esztendővel korábban, hogy minden idejét a gyerekeivel, kislányával és kisfiával tölthesse, lemondott minden szereplésről. Nem utazgatott a világban, nem filmezett, a Párizstól százharminc kilométerre kialakított, hatvanhektáros birtokán élt a családjával. De csak a gyermekei boldogították. Rosalie-val fokozatosan elhidegültek egymástól. Válásuk után kongott a ház az ürességtől. Delon egyedül maradt. Kutyái és macskái figyelték csak, ahogy önpusztító életmódra kapcsolt. Depressziós lett, véget akart vetni az életének. Hetvenévesen a halállal kokettált. „Nem várom meg, hogy magához szólítson az Úr – nyilatkozta. – Majd én kopogtatok nála.” Alkoholproblémái voltak. Szívritmuszavarral küszködött. Készült a nagy útra. Eladta vagyonokat érő kincseit, milliókért vásárolt, híres műalkotásait, csillagászati összegeket érő óráit, de még a Ferrariját is. „Inkább pénzt hagyok a gyerekeimre, mint bármilyen vagyontárgyat” – üzente Rosalie-nak, aki időközben férjhez ment egy gazdag optikushoz. Aztán szép lassan felépült. Lelkileg is erőre kapott. Világhírű divatcégek képviselői kopogtattak nála. Öltönyökhöz, italhoz, illatszerekhez adta a nevét. Lóversenyekre kezdett járni, miközben életműdíjjal tüntették ki Berlinben, Locarnóban, pár héttel ezelőtt pedig Kolozsváron. „Mindent a filmtől kaptam – állítja –, és mindenemet a filmnek adtam.” Egyetlen nagy elismerés hiányzik csupán a házi gyűjteményéből. Az Oscar-díj. Megérdemelné. Nem azért, hogy nyolcvanegy évesen még egyszer – utoljára! – kamera elé áll, hanem mert komoly életműve van. Vagy száz filmben szerepelt. És ez zárul le most végérvényesen, miközben ő maga sebzett vadként, a világtól teljesen félrevonulva, egyedül él terebélyes birtokán. „Merci, Alain Delon.” Ezt írta Rein A. Zondergeld róla szóló könyvébe, amikor először interjúztam vele. A mozitól is ugyanígy búcsúzik. Ezzel az egyetlen szóval. Őszintén és elegánsan.