Akinek önmagát kell eljátszania

Való igaz, egy kicsit sok sebből vérzünk, a színházunk tekintélye egy kicsit meg van tépázva. Én készséggel elismerem, hogy ez részint önhibánkból alakult így, nagyobbrészt azonban a mostoha körülmények számlájára írható. Szerintem minden évadban játszani kell legalább egy olyan darabot, ami az önbecsülésünket visszaadhatja. Shakespeare Hamletjének ezért örülök. Ennek a darabnak időn és téren túli aktualitása van. Időszerű ma is. És nemcsak mi, a közönségünk is rászolgált.

Ha mérlegre tennénk az eddigi szerepeidet, a mérleg nyelve alighanem a vígjátékok felé billenne, jóllehet te a drámai szerepekben is maradandó élményt nyújtóan formáltad meg alakjaidat. Vajon a Hamletet eljátszani nehezebb lesz-e az eddigieknél?

Kaptam én már sok pofont az élettől, ezért akár hamleti típusú embernek is tarthatom magamat. Nekem a Hamlettel valójában semmi más dolgom nincs, mint behelyettesíteni a már megélt helyzeteimet, megfelelően asszociálni, és ehhez képest eljátszani azt, amit Shakespeare zseniálisan megírt. Úgy is mondhatnám: azt kell eljátszanom, amit el se kell játszanom – és ezt nem nagyképűségből mondom, hidd el.

Merthogy...?

Nézd, bevallom, hogy depresszióban szenvedek. Egyszer nagyon lent, máskor pedig nagyon fent vagyok. Most azt gyakorolom, hogy valamilyen köztes állapotra is képes legyek. Mikor fent vagyok, akkor rettentően impulzív tudok lenni, befogadó – és ilyenkor jobban megélek mindent. De ismerem a pokol mélységeit is. Pedig – ahogy Hamlet mondja – nincs is rossz és jó dolog a világon, csak az emberi gondolkodás és érzékelés teszi a dolgokat ilyenné vagy olyanná. Rengeteget tud ez az ember, nem győzök tőle tanulni...

Gondolom, addig azért nem jutottál el, hogy a nagy hamleti kérdést is feltedd magadnak...

Ezzel kelek és fekszem már csaknem tíz éve. Talán túlságosan is sokszor elgondolkodom a „lenni vagy nem lenni” kérdésen. Állandóan önelemzést végzek. Kétségbe vonom minden lépésemet. Az Istenhez való viszonyom pedig egyszerűen megfogalmazhatatlan. Persze van egyfajta életfelfogásom, van egyfajta hitem is, melynek segítségével megpróbálok lavírozni a mindennapok ködös tengerén.

Nem az a baj, hogy mi már túlságosan is tudunk lavírozni?

De igen! Mi már megtanultunk profi módra hazudni. Úgy tudunk hazudni, hogy hamis állításainkat teljes egészében mi magunk is elhisszük. Ebben a tökélyig jutottunk! Arról már nem is beszélve, hogy rettentően kényelmesek és lusták vagyunk. És mintha valami furcsa mutáció folytán a kelet-európaiak agya a legeszementebb megoldásokat keresné. Sokszor azt tapasztalom, hogy a fától nem látjuk az erdőt.

A Hamletet a világ sok színházában játszották. Több emlékezetes magyar változat is volt, a filmes feldolgozásokról már nem is beszélve. Nyilván te is láttál ezek közül néhányat. Ezek a hatások nem nehezítik meg a szerepformálást?

Láttam színházban és filmen is a Hamletet, de megmondom őszintén, nem hagyott bennem olyan nyomot, ami most befolyásolna. Beke Sándor nagyon tudja, mit akar, s ez nem csak rám, az egész társulatra igen jó hatással van. Persze közben azért fel-felteszem magamnak a kérdést: nem vagyok-e elfogult a darabbal szemben, magammal szemben vagy vele szemben – ő azonban mindennap meglep valamivel. Olyannal lep meg, ami iszonyatosan megnöveli az alkotói energiámat. Néha elég egy fejmozdulat funkciójának a meghatározása, és ehhez a felismeréshez máris más dolgok kapcsolódnak, máskor pedig megsejteti, mit közöljek érzelemmel, mit racionálisan. Az utolsó próbákon annyira felgyorsultak az események, hogy az idő múlását észre sem vesszük, pedig közben még a vívást is gyakorolnunk kell.

Vagyis minden jel arra mutat, hogy ez egy emlékezetes bemutató lesz?

Arra törekszünk, hogy az legyen. Minden idegszálunkkal ezen vagyunk – és tudod, az a jó, hogy ezt nem görcsös igyekezettel, idegesen tesszük, hanem valami kiegyensúlyozott nyugalommal, igazi alkotói lázban.