Akinek mániája az önértelmezés

Nehéz egy olyan rendezvényről beszámolni, ahol nyomdafestéket nem igazán tűrő dolgok is elhangzottak. Mit elhangzottak: szinte záporoztak, kezdve azzal, hogy az elsőkötetes költő elmesélte, mikor és milyen körülmények között ismerkedett meg úgy huszonöt évvel ezelőtt Győry Attilával, az est házigazdájával. Mentségükre legyen mondva, hogy mindketten kedvelik az akasztófahumort, és az egybegyűltek is dőltek a röhögéstől, mintha csak valami színházi előadást vagy vicces performanszot néznének. Ez utóbbi sem áll távol Forgács Miklóstól, egyszer például megivott két flakon étolajatt egy magyarországi performanszfesztiválon művészi önkifejezés gyanánt, de ezt most nincs hely elemezni. Sokat elárul viszont a szerző elhivatottságáról, kompromisszummentes hozzáállásáról, ha úgy tetszik, megszállottságáról. Ugyanezzel az attitűddel „kezeli” a nyelvet is. Merész képzettársítások, avantgárd hév (ha van ilyen), valamint egyfajta tudományos vizsgálódás, ami kiterjed a filozófiai kérdésekre, a pajzskészítésre, vagy akár az olyan huncutságokra is, mint a Latex búslakodó. A kötet címe nem egy fura költői kép, hanem a szadomazó kultúra egyik segédeszköze. További magyarázatot most inkább nem fűznék hozzá, „guglizzák ki”, sok fotót találni a neten. A szerző egyébként még ennél is meredekebb címet szeretett volna első könyvének, de a Kalligram szerkesztője udvariasan lebeszélte róla. 
Forgács Miklóst úgy a legjobb hallgatni, ha közben látjuk is, sziporkázó agymenéseit ugyanis állandó gesztikulációval színesíti. Volt, hogy egy kérdésre válaszolva kis híján letarolta az asztaldíszt. Győry Attila először arra volt kíváncsi, amire szerintem mindenki: hogyan ír verset egy olyan ember, aki dramaturgként főállásban foglalkozik szövegekkel. 
„A színházi szövegek írása alkalmazott műfaj, inkább iparművészet, mint autonóm művészet. Ha viszont saját darabot írok, azt egyetlen színháznak sem jutna eszébe bemutatni. Eleve úgy írom, hogy tudom, nem kerül színpadra. Érdekes viszont, hogy a verseim jó része alkalmi szövegként született. Szerelmes voltam és visszautasítottak, vagy valamit ki akartam írni magamból, stilizálva a saját bánatom, szerencsétlenségem. Egyszerűen azért, hogy ne vesszenek kárba az érzelmek. A kötetben szereplő szövegek felét pedig szerelmes versnek írtam. Csábítani, hatni akartam velük. Természetesen mindegyikkel kudarcot vallottam, illetve udvariasan megdicsérték, aztán ennyiben maradtunk. És amikor már az összes hús-vér alany múlttá vált, újraolvasva őket rádöbbentem, hogy mind rólam szól, nem a csajokról. Vagyis mára átalakultak egzisztencialista versekké.” 
A Latex búslakodót Eszes Attila pajzánul filozofikus, fura megjegyzésekkel ellátott grafikái díszítik, amelyek eredetileg nem is a könyvhöz készültek, hanem – a művész szakkifejezésével élve – csak „cetlirajzok”. Ezekből külön kiállítást csináltak a könyvbemutatóra, és tényleg működnek önállóan is, külön kis világot teremtenek. Forgács Miklós szerint a rajzok bátrabbak, mint az ő versei, hatásukról pedig most legyen elég annyi, hogy a győri nyomdászok azt üzenték, hosszú évek óta nem szórakoztak ilyen jól munka közben, és mindannyian szeretnének egy dedikált példányt a kötetből. 

Az összhatás rendkívül gazdag, mind formailag, mind tartalmilag, szeretnénk még foglalkozni vele, mihelyt sikerül megemésztenünk. Addig is nézzük, mit ír róla a fülszövegben Csehy Zoltán, a könyv szerkesztője: „Forgács Miklós poémái színes, felkavaró, a döbbenetest és a retorikai cselekkel kijátszott nyelvi matéria humorát jó arányérzékkel adagoló, sodró erejű drámai monológok. A külső és a belső színpad olykor megkülönböztethetetlen, a játék komolysága viszont nyilvánvaló: a rítus, a szómágia, a varázs még a legkilátástalanabb létszorongatottság idején is paradox biztonságot, intim tudást generál, s ez az áradó energia szabja meg ‘egy teljesen fölösleges labirintusban / a bizonytalanság táncrendjét’. A kötet hangsúlyos témája a vágy anatómiája, a hiány és a jelenlét nyelvi katasztrófája, váratlan beszédképtelensége, melyet egy extatikus nyelvi lüktetés kompenzál, hogy legyen hová ‘egymás helyett hazamenni / ha már együtt nem lehet’” .
A szerző pedig elárulta, hogy szinte mániája az önértelmezés, énkeresés, saját helyének meghatározása a világban, különböző identitásképek boncolgatása, a fikció és a valóság közötti átjárókkal. Szövegeinek burjánzásával, szólavináival kapcsolatban pedig elmesélt egy történetet a sokak által elitistának, érthetetlennek tartott, nehezen befogadható Szentkuthy Miklósról, akitől egy dokumentumfilmben megkérdezték, mire vágyott egész életében. „Az öreg belenézett a kamerába, és azt mondta: ha hiszitek, ha nem, csak arra vágytam, hogy mindenki szeressen, mindenki olvasson engem. Én pedig arra vágyom, hogy fegyelmezett legyek és minimalista. Mindig ezt szeretném elérni, de valahogy soha nem jön össze.”