Találkozásaim a Kalligrammal

Nem szeretném a kiadó csodálatos, bár szerintem máig nem megfelelően becsült, a szélesebb nyilvánosság előtt talán ismeretlen tevékenységét értékelni, és nem szeretnék sem dicshimnuszt, sem kritikai megjegyzéseket címezni a kiadó vezetőjének. Erre más szerzők hivatottak, a bársonyos forradalom óta eltelt harminc év szlovák művelődéstörténetének a krónikásai. Meggyőződésem azonban, hogy az említett időszakban a Kalligram fontos, több vonatkozásban is pótolhatatlan feladatot látott el, nemcsak Szlovákia kulturális és társadalmi-politikai élete felől nézve, hanem tágabb, minimum közép-európai összefüggésben, mindenekelőtt a magyar–szlovák kapcsolatok terén. Mifelénk ez egyáltalán nem mindennapos, ellenkezőleg, ritka és fontos jelenség.

Szigeti Lászlóval és a Kalligram­mal valamikor a kilencvenes évek elején találkoztam. Akkoriban az Archa kiadó, a pozsonyi Óvárosi (Staromestská) utcában székelt, és épp a szlovákiai holokausztról írott könyvemet készült kiadni. Mellesleg a Nyilvánosság az Erőszak Ellen gyámsága alatt álló, frissen alapított Archa azon könyvek kiadását támogatta, amelyek 1989 novembere előtt főleg politikai okok miatt nem jelenhettek meg. Az én dolgozatom – témájánál fogva – hasonló sorsra jutott, és a kézirat húsz évig a fiókban hevert. Eufórikus hangulatban voltam, és türelmetlenül vártam, hogy a monográfiám megjelenjen, ezért gyakran benéztem a kiadóba akkor is, ha épp nem a könyvem megjelenése körüli ügyeket intéztem. Ott találkoztam több ismert és kevésbé ismert figurával. Az Archán kívül ebben az épületben volt a székhelye a szlovák Szabad Európa Rádiónak és több, a forradalom után felfutó intézménynek, például a Charta 77 Alapítványnak, a Szlovák Külpolitikai Társaságnak (SFPA), az alakuló Kalligram Könyvkiadónak, a Mosty hetilap szerkesztőségének és több olyan szervezetnek, melyekre már nem is emlékszem. Arra viszont jól emlékszem, hogy péntekenként különböző korú és meggyőződésű emberek tarka csoportja találkozgatott ott, és az ország politikai, kulturális és társadalmi eseményeiről folytatott baráti vitákat. Úgy rémlik, e találkozók kezdeményezői és „házigazdái” Zuza Szatmáry, a Charta 77 Alapítvány vezetője és Martin M. Šimečka, az Archa társtulajdonosa volt. 

Az Óvárosi utcai találkozásokon szereztem tudomást a Kalligramról és tevékenységéről, amiről korábban semmit sem tudtam. Nem ismertem sem a kiadó profilját, sem a hátterét. Ekkor ismerkedtem meg Szigeti Lászlóval. Amikor Laci megtudta, hogy az Archa a szlovákiai holokauszt történelméről írott könyvem kiadására készül, őszinte érdeklődést mutatott a téma iránt, amit hízelgőnek találtam. Az érdeklődése tovább fokozódott, amikor a Po stopách tragédie (A tragédia nyomában) könyvem megjelent. Talán nem tévedek, de úgy emlékszem, Szigeti ekkor vett föl engem a potenciális szerzőinek vagy a Kalligram Könyvkiadó munkatársainak listájára. A kiadó már a kilencvenes években is ontotta a szlovák könyvpiacra a szakmai és olvasói szemmel is értékes könyveket. Tiszteletkeltő volt, és még ma is csodálom, hogy a Kalligram a kiadói tevékenysége során nem csupán a nyereségi mutatókat figyelte, hanem mindenekelőtt a megjelent könyvek minőségét, társadalmi hasznosságát és időszerűségét tartotta szem előtt. Kivételes hozzáállás volt ez abban az időben, amikor a legtöbb új kiadó csak az üzleti érdekeit követte. Ráadásul a kiadót az újjáalakult Szlovák Köztársaság nacionalista eufóriájának hullámai is elérték. A szlovák és a fordításirodalom ilyen nagyvonalú megjelenését csakis kiváló menedzsmenttel lehetett elérni: a források átcsoportosítására volt szükség. Ahogy hasonló helyzetekben megszokhattuk Szlovákiában, rögtön megindult a rosszindulatú gyanúsítgatás és vádaskodás (Ki fizeti őket?) a háttérben álló sötét, külföldi, ellenséges erőkről, amelyek beavatkoznak Szlovákia kulturális életébe. Különösen Vladimír Mečiar harmadik kormánya idején volt ez általános gyakorlat, ráadásul ekkor a hivatalos és nem hivatalos magyar–szlovák kapcsolatok feszültek voltak. Soros György nevét már akkor negatív kontextusba helyezték. Ma, amikor a visegrádi négyek több vezetője az antidemokratikus lépéseik, a saját politikai és morális kudarcuk elleni tüntetéseket Sorosnak és az álcázott ügynökeinek tulajdonítja, a történésznek az a benyomása, hogy a történelem mégiscsak ismétlődik. Ez, persze, nem teljesen igaz, hiszen „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”.

Visszakanyarodom a Kalligramhoz kötődő személyes és kellemes, emlékekhez. A mi viszonyunkban meghatározó volt az OS társadalomtudományi havilap megjelenése 1997-ben. A nemzetközi szerkesztőbizottság tagja lettem, ami részemről inkább formális funkciót jelentett. Nagyon jó társaságba kerültem, ami, bevallom, legyezgette a hiúságomat. A szerkesztőbizottság élén Rudo Chmel állt, aki, Szigeti Laci mellett, az új havilap spiritus rectora és spiritus movense lett, és mindketten alakították a lap arculatát, meghatározták a tartalmát. A havilap két okból is fontos forrássá vált számomra. Mindig türelmetlenül és lelkesen vártam az új szám megjelenését. A szövegek olvasása örömöt jelentett, ugyanakkor egy csomó új információval és inspiráló gondolattal is találkoztam, amit a tudományos munkám során fel tudtam használni. Minden számban találtam a történelemhez kapcsolódó tudományos szöveget, publicisztikát vagy recenziót. Olyan szövegeket publikálhattam a lapban, amelyeket az esszé felé hajlítottam, bár ez nem mindig sikerült. A cikkek témáját többnyire én határoztam meg, de a szerkesztőségtől is kaptam felkérést, javaslatot, ötletet. Számomra ez nagyon előnyös üzlet volt: olyan témákról írhattam, amelyekkel egyébként nem foglalkoztam volna. Egyszerre imponált és meg is felelt nekem, hogy a publikált történelmi szövegek nemcsak a „klasszikus” historiográfiai szakszöveg követelményének tettek eleget, hanem a folyóirat szellemiségének megfelelően aktualitással is bírtak, mintha Benedetto Croce gondolatára rímeltek volna, mely szerint „a történelem a jelenkor történelme”. Büszkeséggel töltött el és megtisztelő is volt, hogy a Slovenská otázka dnes (A szlovák kérdés ma) kötetbe, amely az OS folyóirat tíz évéből (1997–2006) válogatott írásokat, Szigeti Laci szerkesztő öt szövegemet is beválogatta. A folyóirat annak a küldetésének is eleget tett, hogy a polgári társadalom fóruma legyen. Ezzel kapcsolatban van egy személyes tapasztalatom: 2001-ben volt Esterházy János születésének a századik évfordulója. Esterházyról rögtön 1989 után éles vita folyt mind a történészek, mind a magyar és a szlovák nyilvánosság körében. A vitában történészként hol közvetett, hol közvetlen módon én is részt vettem. Úgy vélem, hogy ezt a tragikus sorsú személyt nem démonizáltam, de elutasítottam a heroizálást és a legendagyártást. Szigeti Laci megkért, hogy írjak a jelenségről az OS-ba, s én elfogadtam, mert a folyóirat egy magyar–szlovák kiadó, a Kalligram gondozásában jelent meg. Kihívásként értelmeztem a felkérést, amely egy nyílt, konstruktív vitához vezethet a folyóiratban és más helyen is. Ez a – talán naiv – elvárásom azonban nem teljesült. 

A mi viszonyaink között nagyvonalúan toleráns, kétnyelvű, magyar–szlovák kiadó számos, hazai szerzők által jegyzett monográfiát adott ki jelentős szlovák személyekről, például Štúrról, Vajanskýról és a szlovák kulturális, társadalmi, politikai élet más érdekes alakjáról. Ebbe a kategóriába tartozik a Slovenská otázka v 20. storočí (Szlovákkérdés a 20. században) kötet is, melyet Rudo Chmel szerkesztett. Csaknem hatvan meghatározó szöveget tartalmaz régebbi és jelenkori szerzőktől (politikusok, publicisták, filozófusok, szociológusok, politológusok, történészek), akik szakmai, ideológiai és politikai irányultsága gyakran teljesen eltérő. Véleményem szerint ez az értékes és invenciózus kiadói munka sem a szakmától, sem a szélesebb olvasóközönségtől nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. 

Nagyon megörültem és szakmai kihívást is jelentett, hogy több kollégámmal részt vehettem Ľubomír Lipták Slovensko v 20. storočí (Szlovákia a 20. században) monográfiájának újrakiadásában, csakúgy, mint az európai formátumú szerző legfontosabb munkáinak új megjelenésében.

Nincs most lehetőségem – és képtelen is lennék rá –, hogy a Kalligram Könyvkiadó tevékenységét minőségi vagy mennyiségi szempontok alapján ismertessem. Csupán azzal szeretnék dicsekedni, hogy a Pro Slovakia egyik bizottságának (szakirodalom) ideiglenes tagjaként a kulturális minisztérium pénzügyi támogatásáért lobbizhattam, azért, hogy a Kalligram néhány könyve támogatást kapjon. 

Végül néhány megjegyzés elszalasztott publikálási lehetőségekről a Kalligramnál. 1998-ban Jozef Tiso politikai szerepéről egy hosszabb esszé (Tragédia politika, kňaza a človeka / A politikus, pap és ember tragédiája) kéziratán dolgoztam az Archa kiadónak, amely épp akkor már gondokkal küzdött, majd be is fejezte kiadói tevékenységét. Szigeti Laci felajánlotta, hogy sokkal előnyösebb feltételekkel kiadja a könyvet. Az ajánlatot visszautasítottam, mert úgy éreztem, már elköteleztem magam az Archa mellett. Megígértem azonban, hogy megírom a „nagy” Tiso-életrajzot. Körülbelül a harmadát meg is írtam, amikor elakadtam, és a módszeres munkát már nem folytattam. Bár magamnak megfogadtam, hogy ehhez a témához még visszatérek, az ígéretemet megszegtem. Néhány évvel később pedig megjelent James M. Ward amerikai történész kitűnő életrajza, Priest, Politician, Collaborator. Jozef Tiso and Making of Fascist Slovakia (2018-ban a szlovák és a cseh fordítása is megjelent). Megértettem, hogy Ward könyvét adatközlő források és tájékoztatás terén nem tudom meghaladni. A Kalligram a kiváló Dominó Könyvek sorozatban  – ismét Szigeti ösztönzésére – kiadta a Hľadanie a blúdenie v dejinách (Kutakodás és tévelygés a történelemben) könyvemet, amely az 1986–2000-ben megjelent tanulmányaimból és cikkeimből válogat. Az egyik legsikerültebb könyvemnek tartom, a szakirodalomban sokan hivatkoznak rá, s amennyire meg tudom ítélni, a szélesebb olvasóközönség is jól fogadta. Kényelem, lustaság és személyes gondok az oka, hogy nem éltem Szigeti Laci következő nagylelkű ajánlatával: kiadta volna a 2001 utáni publicisztikámat. Nagyon bánt, hogy erről lecsúsztam, mert második esélyt már valószínűleg nem kapok. A történtekért csak magamat okolhatom.

A Kalligram Könyvkiadó abban a formában, ahogy működött, megszűnt, vagyis átalakult valami mássá. Világos, hogy erre a helyzetre is érvényes: nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az új kiadó munkatársainak és szerzőinek azt kívánom, hogy a „régi kiadó” legjobb hagyományát folytassák, annak a kiadónak, amelynek én is munkatársa lehettem, és örültem a sikereinek.

Ivan Kamenec
Sánta Szilárd fordítása