Akik Pinktől raboltak nézőket

A legjelentősebb hazai klubok mellett eljutottak a Pozsonyi Dzsessznapok színpadára, kétszer játszottak a Sziget fesztiválon, szerepeltek Varsóban, Prágában, és klubestjeiken élvonalbeli magyar előadókkal játszottak együtt. Akik ott voltak, azt állítják, hogy a Deja vu bemutatkozó koncertje meglehetősen ütősre sikeredett. A pozsonyi Istropolisban álltak színpadra 1998-ban, előtte megtanultak jó néhány dalt Berki Tamás repertoárjából, majd meghívták vendégnek a magyar dzsessz emblematikus énekesét, aki meglepetten konstatálta, hogy egy első rangú kísérőzenekara lett. „El volt ragadtatva, aztán, amikor mondtuk neki, hogy több helyen is megismételhetnénk ezt, közölte, hogy ennyi gázsiért sajnos nem tud rendszeresen átjárni” – meséli Strieženec Alex, aki több éves külföldi vendéglátózás után hazaérkezve alapította a Deja vu-t.

„Leültünk megbeszélni, hogy milyen zenét szeretnénk csinálni, és a dzsessz mellett döntöttünk, mert azt szerettük a legjobban.

Amikorra rájöttünk, milyen kemény fába vágtuk a fejszénket, már nem volt visszaút, beszippantott minket ez a műfaj.” Aztán telt-múlt az idő, és lassanként rá kellett jönniük, hogy dzsesszszerzeményeikkel nem sok hazai koncert helyszínen léphetnek fel. A szélesebb közönség elérésének céljából nyitottak a blues és a funky felé. Az évek során a három alapító tag, Strieženec Alex, Kanik Tibor gitáros énekes és Konrád József basszusgitáros mellett folyamatosan cserélődtek a tagok. Kezdetben még amerikai basszus gitárosuk is volt, egy Pozsonyban dolgozó bostoni angoltanár személyében, de rövid ideig a zenekar tagja volt például az a Nikolaj Nikitin szaxofon- és klarinétművész is, aki ma már „intézménynek” számít a hazai dzsesszéletben.

„A Deja vu-klubot tulajdonképpen önös érdekből találtuk ki, azért, hogy rendszeresen játszhassunk valahol. Kezdettől fogva élveztük a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének támogatását (a mostani Pozsonyi Magyar Intézet – a szerk.), aztán a Hlava 22 zenei klub lett az estek helyszíne, ahol olyan vendégekkel muzsikáltunk, mint Somló Tamás, Kiss Tibi, Lovasi András, Soma, Hernádi Judit vagy Horváth Charlie.

A dolog úgy zajlott, hogy megtanultunk tőlük néhány előre egyeztetett számot, amelyeket egy velük való pódiumbeszélgetés után közösen előadtunk. Próbára nem volt idő, hiszen mindenki csak kezdésre érkezett a helyszínre. Úgyhogy, ami ott született, az a véletlen műve volt, de a vendégek profizmusának hála, legtöbbször jól sült el” – mondja a Deja vu vezetője, mi pedig (az egykori közönség soraiból) hozzátesszük, hogy a kétezres évek második felében ezek az estek számítottak a legizgalmasabb magyar zenei eseménynek Pozsonyban. Aztán változtak az idők, a Diákhálózattal közösen szervezett klubestek közönsége is lecserélődött, az új egyetemisták már inkább beszélgetni, sörözni akartak, mint kulturálódni. Egyre szerényebb létszámú, ám annál hangosabb nagyérdemű járt a Hlava 22 klubba, és amikor betiltották a dohányzást, illetve drágább lett a sör, a Deja vu áttette székhelyét a Magyar Intézetbe. Azt a termet viszont nem koncertekre tervezték, oda lett a hangulat, és emiatt idővel a legkitartóbbak is lemorzsolódtak. A zenekar mostanság inkább „tájol” a klubestekkel, mindig más városban bukkannak fel, ahol igény mutatkozik rájuk. És változatlanul igyekeznek bevonni egy-egy érdekes személyiséget, legutóbb például Bősön vendégeskedtek, ahol egy helyi tehetség, Zalka Virág gitáros énekesnő volt a meghívott. A dunaszerdahelyi NFG klubban pedig olyan esteken működnek közre, amelyeken világutazók tartanak élménybeszámolókat.

A Deja vu jelenlegi felállása minden eddiginél érdekesebb, mivel a csapat legújabb tagja, az elképesztő hangú fiatal roma énekesnő, Dominika Pavlíková, akár unokája is lehetne a többieknek.

„A somorjai zeneiskolába járt, ahol hosszú évek óta dobot tanítok, és ki tudja, miért, hozzám jött oda, hogy szeretné megmutatni, milyen dalokon dolgozik. Azonnal világos volt számomra, hogy nem mindennapi tehetséggel állok szemben. Adtam neki pár dzsessz-sztenderdet, hogy tanulja meg őket, de akkor még nem érdekelte ez a műfaj. Elkezdtünk együtt dolgozni, és kiderült, hogy bármit képes elénekelni. Nagy öröm számomra, hogy mára megszerette a dzsesszt is”. Strieženec Alex fiai, Dávid és Mátyás szintén zenészek, bár más műfajban tevékenykednek. Saját bevallása szerint mindig kétszer annyi terve van, mint a két fiának együttvéve. Tavaly például írt egy figyelemre méltó zenés színdarabot, amelyben halott rocksztárokat „szerepeltet” (Lucifer és az angyalok hangja), és amelyben természetesen a Deja vu zenél.

„Ha nem kellene rendszeresen füvet nyírnom a kertben, elmondhatnám magamról, hogy kizárólag azt csinálom, amit szeretek. Imádok tanítani, zenélni, írni a zenéről, és pár éve a szépirodalom is megérkezett az életembe, egyfajta ajándékként.

A Deja vu-val sok mindent elértünk ez alatt a húsz év alatt, például amikor legutóbb a Szigeten játszottunk a Duna TV sátrában, szépen megtelt a helyszín, voltak vagy nyolcvanan. Amikor a számok között konferáltam, átszűrődött a nagyszínpadról Pink hangja. Vagyis azok az emberek ránk voltak kíváncsiak, nem a fesztivál legnagyobb sztárjára. És ez már valami!”