Aki sok mindent szeretett volna

A még mindig csak 49 éves hollywoodi sztár anno a fejébe vette, hogy filmet csinál Leonard Bernstein életéről, amelyben övé lesz a főszerep. A Maestrót eredetileg Martin Scorsese rendezte volna, aztán Steven Spielberg került képbe, akinek nagyobb szívügye volt ez a film, és aki a Csillag születik megtekintése után hajlandó volt átengedni a „vezénylést” Coopernek, mondván, hogy ez a fickó tényleg tud rendezni.

A két filmben sok a közös pont, mindkettő egy tehetséges, szenvedélyei rabságában élő férfi zenészről szól, aki a társadalom elvárásainak és élete szerelmének is igyekszik megfelelni. És mivel Leonard Bernstein volt a világ első igazi komolyzenei rocksztárja, azt gondolhatnánk, gyerekjáték volt Cooper számára a maestro bőrébe bújni.

Ez azonban nincs így. Mert Jackson Maine egy kitalált karakter (bár a legnagyobb rocksztárok tipikus jegyeit hordozza – Bradley Cooper anno sokat lógott Eddie Vedderrel a Pearl Jam turnéin, hogy tanulmányozza ezt a világot), Leonard Bernstein viszont nagyon is létező figura, akiről minden zenerajongó kialakított valamilyen képet, főleg az USA-ban. (Mi, kelet-európaiak csak morzsákat kaptunk belőle, az ötvenen felüliek például emlékezhetnek még a Magyar Televízióba is beférkőző komolyzenei oktató-nevelő műsoraira, amelyekért számos díjat kapott.)

A maestro 1990-ben halt meg, 72 évesen, és mivel akkoriban még nem létezett a mai megbízhatóan undorító bulvársajtó, sok minden a rajongók fantáziájára volt bízva. Például fura szóbeszéd terjedt Amerika-szerte Bernstein biszexuális kilengéseiről, bizonyos fiatal férfiakhoz való vonzódásáról, miközben kifelé a példás családapa imidzsét próbálta építeni. Feleségét, Felicia Montealegre Cohn-t 1978-ban vitte el a tüdőrák. Huszonhét éven át, az asszony haláláig voltak együtt jóban-rosszban, három gyermekük született, és bár a film tulajdonképpen 44 évet foglal magába – az idős mesterrel készített interjú keretezi –, nem a zenén van a hangsúly, hanem ezen a bonyolult párkapcsolaton. Amelyben természetesen a feleség kényszerül színészi karrierjének feladására, hogy támogathassa zseniális férjét, aki talán meg sem érdemelt ekkora önfeladást – de ezt nem mondja ki rendező, csak finoman sugallja. Amikor a gyerekek kirepülnek, és Felicia végre ismét reflektorfénybe kerülhetne, már késő. Bernstein viszont (a filmben) sok mindent jóvá tesz azzal, ahogyan gondoskodik haldokló feleségéről.

Szóval a fene tudja, ki itt a pozitív hős, kinek kell szurkolnunk, és talán ez volt a rendező célja. Bradley Cooper szinte parodisztikusan rájátszik arra a hollywoodi trendre, hogy respektáljuk a szexuális másságot, például tekintsük természetesnek, hogy a maestro magával viszi hétvégére ifjú barátját a családi fészekbe. Az utolsó előtti, diszkóban játszódó jelenet is magáért beszél – de ezt nem fejtem ki, nézzék meg a Netflixen, érdemes. Azért is, mert ez az utóbbi hónapok egyik legmerészebb sztorija, egy olyan világban, ahol a szuperhős-filmek uralják a bevételi listákat.

Említettem már, hogy a Maestro kapott hideget-meleget, pusztán a trailer miatt. A komolyabb érdeklődők már az őszi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon megnézhették volna, képbe kerülhettek volna, de én (aki nyilván nem juthattam el oda) csak kapkodtam a fejem  az átok-gyilok hadjárat láttán, amely az amerikai sajtóban elrajtolt a film kapcsán. A kollégák nem értették, hogy Bernstein feleségének szerepét miért egy brit színésznő, Carey Mulligan kapta meg. Gyorsan elmondom, hogy szerintem miért.

Nos, Carey puszibarátnői viszonyban van Steven Spielberg feleségével, akinél pár éve azt is elérte, hogy világhírű férje rendezze meg az ő (szintén világhírű) férje, Marcus Mumford (Mumford and Sons) szólólemezének első videóklipjét. A minimalista, okostelefonnal rögzített alkotás Spielberg pályafutásának első klipje, ezért komoly publicitást kapott, melynek során sokan feltették a kérdést, hogy vajon miért nem dolgozott még a nagy amerikai rendező a nagy angol színésznővel.

Most eljött az alkalom, de sokan képtelenek voltak napirendre térni a tény felett, hogy nem egy hollywoodi sztár alakítja Bernstein feleségét. De Bradley Cooper is megkapta a magáét a „zsidós” műorráért. Szerintem azonban a sminkeseknek máris jár az Oscar, mert az orr a a hátrafésült frizurával együtt remekül sikerült – végig Leonard Bernsteint láttam a képernyőn, nem pedig Bradley Coopert. Aki egyébként olyan precíz alakításra törekedett, hogy saját bevallása szerint hat éven át tanult vezényelni egy hatperces jelenet kedvéért, és a film egyik csúcspontján élőben dirigálta a londoni filharmonikusokat.

Mint már mondtam, viszonylag gyorsan elintézik Bernstein zenei karrierjét a 2 óra 10 perces filmidő folyamán, csak futólag említik a maestro műveit. Külön hansúlyt kap, hogy alantas műfajnak tartotta a musicalt. Pedig az átlagos Netflix-közönség elsősorban a West Side Story-t ismeri tőle, amelyet nem mellesleg épp Steven Spielberg rendezett újra nemrég. A társforgatókönyvíró Bradley Cooper néhány ügyes dramaturgiai fogással juttatja tudomásunkra, hogy Bernstein írt szimfóniát, balettet és operát, filmzenét és musicalt, emellett karmesterként is sokat letett az asztalra. Az egyik dialógusban elhangzik, hogy ő lehetne az Egyesült Államok vezető karmestere, ha csak erre az egy dologra koncentrálna. „Én sok mindent akarok” – hangzik a fiatal, szikrázó szemű, hiperaktív Bernstein válasza. Később már azt nyilatkozza egy riporternek, hogy bárcsak több zenekari művet alkotott volna, mert a lista sajnos eléggé rövid.

Talán Bradley Cooper is túl sokat akart ebben a filmben, ezért nem tudott eleget mutatni, illetve ezért volt a végén némi hiányérzetem. A párkapcsolati dráma súlya elnyomta a zenei géniusz pályaképét, amelyet sokan ma már nem ismernek – legalábbis mifelénk, de talán Amerikában sem. Ne feledjük, hogy milliók nézik meg ezt a filmet csupán Bradley Cooper kedvéért, azaz felkészületlenül érheti őket a Bernstein-sztori. És bár a film első része (az 1940–50 között játszódó jelenetek) fekete-fehérben készültek, a „reális idejű” történet a színesre váltással veszi kezdetét, a kronológiában szerintem néha indokolatlanul nagyok az ugrások. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez nem realisztikus ismeretterjesztés, és hogy a négyszemközti párbeszédek nyilván a forgatókönyvírói képzelet szüleményei. Több apró túlkapás is zavaró, például az, hogy a főhős szájában állandóan ott lóg a cigaretta. Elhiszem, hogy Bernstein láncdohányos volt, de ezt talán nem szükséges ennyire szájbarágni. A feleség sokkal elegánsabban cigizik – aztán végül mégis ő hal meg tüdőrákban.

Carey Mulligan egyébként szerintem telitalálatnak bizonyult Felicia szerepére, ismét zseniális, mint mindenben, amit eddig játszott. Bradley Cooper pedig mindent megtett, hogy átváltozzon Bernsteinné, ami legtöbbször sikerült is neki. Ezzel együtt a 2 óra 10 perces játékidőt túl hosszúnak éreztem, fél órányit simán ki lehetett volna vágni belőle a cselekmény komolyabb sérülése nélkül. De azt is hajlandó vagyok megérteni, hogy a látvány  kibontásához kellett a két óra, a stáblistához pedig legalább 5 perc. És közben végig Bernstein zenéje szól, amelyet sokan most fedeznek majd fel és „gugliznak ki”. Már csak ezért is érdemes volt megcsinálni ezt a filmet.