Aki megsiratta Iluskát

Zoli hálás minden apróságértA szerző felvételeAmikor legutóbb Komáromban színházban voltam, a János vitézt játszották. Zoli mellettem ült a negyedik sorban. Végigénekelte az előadást, ugyanis az összes dalbetét szövegét fújja kívülről. Azt mondja, ez a darab a kedvence. Amint Bagó meghozta a hírt, hogy a gonosz mostoha halálra kínozta Iluskát, halkan pityeregni kezdett. Próbáltam suttogva nyugtatni, hogy ne sírjon, hiszen a szegény árva ott lesz majd Tündérországban. Mondta, tudja, de hiába, most mégiscsak meghalt. „Nyugodjon békében!” – tette hozzá szomorúan. És nem viccnek szánta.

Zoli huszonegy éves. Mindössze egyetlen kromoszómában különbözik az egészséges emberektől: Down-kóros. „Tudom, hogy más vagyok, mint a többiek” – mutatja tenyerén a jellegzetes vonalat, mely ennek a genetikai betegségnek egyik ismérve.

Napjait azzal tölti, hogy a baromfit gondozza. Az ő feladata a tyúkok, a kacsák, a nyulak etetése, óljaik tisztán tartása. Saját szobájában is kizárólag ő takarít. Sok könyve van, leginkább gyermeklexikonok és történelmi tárgyú kiadványok. Leggyakrabban a Képes Kis Bibliát szokta olvasgatni. Nagyon szereti a zenét, ha valamilyen dal megtetszik neki, mindig kétszer veszi fel. Egy szalagra saját magának, másikra anyukájának, hogy ő is meghallgathassa.

Azzal a feltétellel mutatja meg emlékkönyvét, ha megfogadom, hogy én is rajzolok bele. Megígérem. Látszik a könyvecskén, hogy sokat lapozza. Szinte már fekete minden jobb oldal alsó sarka az ujjaitól. Színes virágok, nevetős szívecskék, vidám állatfigurák – a tallósi bentlakásos kisegítő iskola diákjainak rajzai. „Sokszor buliztunk” – emlékszik vissza. Ez alatt a születésnapi ünnepségeket érti, amikor tortát ettek és mindenki táncolt. „Márti néni volt a kedvencem” – mutat a tanító néni bejegyzésére.

A kilenc év általános iskola után elvégzett egy szlovák tanítási nyelvű hároméves szakmunkásképzőt. Kertésznek tanult Zsitvaújfalun. „Én arra, amit Zoli elért, olyan büszke vagyok, mint Péter fiam esetleges diplomájára leszek majd, ha egyszer kezébe kapja” – mondja az édesanyja.

Zoli hálás minden apró kedvességért. Kapott tőlem egy picike ajándékot: sikerült megszereznem neki a Kacsóh Pongrác zenéjéből Victor Máté által átdolgozott popdaljátékot. „Öröm van! – kiáltotta boldogan a hőn áhított János a vitéz című lemezt markolászva. – Köszönöm, galambom!” – hálálkodik, majd egy őszinte puszit is kapok. Igazi gentleman ez a kölyök, nem?

Előfordul, hogy valamiért szomorú. Ilyenkor elvonul a szobájába, s halott nagyszülei falon függő berámázott fényképével beszélget. „Emmi mama meghallgat” – közli szűkszavúan, amikor a miérteket kutatom.

„Emmi mama meghallgat” – háromévesen nagyszüleivel Mielőtt búcsúznék, egy könyvet nyom a kezembe. „Ezt kértem a karácsonyfa alá” – magyarázza. Egy verses könyv. Karácsony van, száll az angyal, válogatás a magyar költészet legszebb karácsonyi verseiből. Bele akarok lapozni, kinyílik magától az 58. oldalon. Tüzes gombóc duzzad a nyelőcsövemben, amíg olvasom Kányádi Sándor versének utolsó sorait:

„előrelátó vagy, de mégis

nézz uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak”

Én nem mernék előtte sírni, mint ő tette a színházban. ĺgy aztán az a gombóc még most is szorítja a torkomat, amikor az oly nagy becsben tartott emlékkönyv fölött tanácstalankodom. Szeretnék valami igazán szépet és különlegeset írni neki emlékbe. A rajz már ott díszeleg: Iluska térdig felhajtott szoknyában mos a patakban a pázsit felett heverésző juhász gyönyörűségére. Már bánom is egy kissé, hogy a pingálást elsiettem. Tündérországot kellett volna festeni, mert akkor illene mellé a következő mondat: „Zoli, ha Tündérország létezik, Te biztosan el fogsz oda jutni.” Én ugyanis komolyan hiszek ebben.