Ahány néző, annyi forradalom

Annál is inkább, mivel a Most vagy soha! előbb-utóbb mindenkit elér. Évente le fogja adni a tévé, március 15. kapcsán ezt nézik majd a gyerekek az iskolában – sőt, talán még az ő gyerekeik is. unokáik is. A magyarlakta régiókban itt-ott vetítették már, tegnap óta pedig a feliratos verzió is látható néhány hazai moziban.

Az 1848-as budapesti eseményeket nem ismerő szlovákok ugyanúgy kapkodni fogják a fejüket, mint mi, csak éppen más okból. Számunkra kevésbé izgalmas a történelmi szál, hiszen tudjuk, mi zajlott március 15-én, és minduntalan igyekszünk majd összehasonlítani a film cselekményét az iskolában tanultakkal. Emiatt viszont én nem igazán tudtam mit kezdeni a fiktív mellékszállal, mert – pont a tanultak miatt – akkor sem szorítottam a szék karfáját, amikor Farkasch rátámadt Szendrey Júliára, vagy Petőfit akarta puskával leszedni a szemközti ház ablakából. Hiszen világos, hogy nem eshet bajuk – és ez a háttértudás sokat elvesz az akciójelenetek izgalmasságából. Viszont abszolút megértem, hogy fel akarták turbózni valamivel a cselekményt, hiszen unalmas lenne több mint két órán keresztül a vonuló tömeget nézni a Pilvax kávéháztól Táncsics börtönéig vezető forradalmi úton. Rögtön a film elején ott is a felirat a gyengébbek kedvéért, illetve önfelmentés gyanánt: Ami történt és ami történhetett volna.

Előbb nézzük, hogyan sikerült megjeleníteni a vásznon azt, ami történt. Kifejezetten érdekes például a márciusi ifjak pilvaxos szervezkedése, ahogy a bécsi forradalom hírére megbeszélik, hogy másnap reggel találkoznak ugyanott, és ők is felrázzák a népüket. Ez a felrázás azonban nem könnyű, főleg ha tapasztalatlan huszonévesek fognak hozzá, akik élesben tanulják a tömegmozgatás tudományát. Szerencsére hamar rájönnek, hogy hangatos szlogenekre és közérthető üzenetre van szükség ehhez, és hát ott van köztük Petőfi Sándor: színészmúlttal, jó kiállással, és egy gyújtó erejű verssel, melynek refrénjét együtt lehet harsogni. Ő az, aki az ügy mellé állítja a hallgatóságot, és ennek filmes eszközökkel való bemutatása tényleg remekül sikerült. Az operatőrnek és a vágóknak köszönhetően érzékelhetjük, ahogy a teremben forrósodik a hangulat. Az már más kérdés, hogy a forgató-könyvíró odatereli Farkasch komát is, aki hátulról egy késsel lopakodik Petőfi felé, miközben költőnk a Talpra magyart szavalja. A Pilvax főpincére szereli le a betolakodót. Nos, erre semmi szükség nem volt (mármint magára a jelenetre, nem a kés elrúgására!).

Több ilyen kérdéses pont is van a filmben, a legfurább közülük az, amikor a Táncsics börtönéhez vonuló tömeg megállítására odavezényelt olasz osztagot a magyar zászló megfordításával állítják maguk mellé a forradalmárok. Nem tudom, megtörtént-e ez – ha igen, akkor minden rendben, hiszen az alkotók csak bemutatták, ha viszont nem, akkor eléggé hatásvadász ötlet, amit látunk.

Sokat bíznak a látványra Lóth Balázs filmjében, és tényleg pazar képsorok váltják egymást gyors tempóban, mind a hatmilliárd forint ott van a vásznon, felesleges aggódnunk. A hollywoodi akciófilmeken nevelkedett nemzedék biztosan nem fog unatkozni, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy sokan azért nem néznek magyar filmeket, mert azok látványban meg sem közelítik az amerikai kínálatot, ez lehet az a film, amely átüti a falat. Gyönyörűek a díszletek (a kaotikus korabeli piactér külön dicshimnuszt érdemelne, kár, hogy csak rövid ideig mutatják), kimunkáltak a jelmezek, sok a verekedős jelenet, jók a kaszkadőrök, végig profi a kameramozgás, és némi finom humort is csempésznek a filmbe: kedvenc jelenetem, amikor az egyik vicces kedvű ifjú lócitromot dob be Jókai szobájának ablakán. Szinte érezzük a sáros pesti utcák bűzét – másfelől viszont azokon az utcákon nagyon nehéz lehetett kézenfogva futni, ahogy azt Petőfi és Szendrey Júlia teszik az egyik fiktív jelenetben. Júlia mellesleg a forradalom reggelén közli Sándorral az örömhírt, hogy gyermeket vár – ami írói szempontból hatásos húzás, de nem igaz. Több kritikus kiszámolta, hogy az asszonyka pár nappal később eshetett csak teherbe, vagyis akkor még nem tudhatott róla. (Olyasfajta hatásvadászat ez, mint amikor a Bohém rapszódiában Freddie a Live Aid-koncerten színpadra lépés előtt árulja el a többieknek, hogy AIDS-es, pedig évekkel később diagnosztizálták a betegségét.) Szóval egy idő után már a történelmi szálról sem tudjuk eldönteni, mit higgyünk el belőle és mit nem.

A fiktív szál fő mozgatója a Farkasch nevű titkosügynök (Horváth Lajos Ottó), akit egy valóban létező osztrák tábornok, Lederer (Lukács Sándor) azzal bíz meg, hogy egymaga (!) akadályozza meg a forradalom kirobbanását. Emberünk megy is, mint a buldózer, mindenkit agyonver, aki útját állja, hogy lássuk, milyen gonosz is ő. Egy idő után már paródiába fordul az nagy igyekezet, ahogy Petőfi figurája (Berettyán Nándor) is kap egy vastag pátoszréteget – én legalábbis sokkal vagányabb, ha úgy tetszik, punkosabb Petőfit képzelek el. Vasvári Pál (Fehér Tibor) megrögzött nőcsábász, Jókai (Koltai Nagy Balázs) megfontolt úriember, Júlia (Mosolygó Sára) tűzrőlpattant – gyakorlatilag az összes szereplőnek csupán egy-két karakterisztikus jegye van, ezért a színészek sem igazán tudják megcsillogtatni tehetségüket. Azt a kevés feladatot viszont mindenki maradéktalanul teljesíti, látszik, hogy bőven volt idő a forgatásra, nem kergette őket a tatár. A leghálásabb szerep paradox módon Horváth Lajos Ottóé, valamint az utcai zsiványt játszó Jászberényi Gáboré, aki a végén…, de nem lövöm el a legnagyobb poént.

Nem tudom, kötelező tananyag lesz-e a magyarországi iskolások számára ez a film (bizonyos jelek szerint igen), de szerintem az ifjabb nézőkben inkább a fiktív események maradnak meg belőle, mint a valósak. Bár persze ahány néző, annyi olvasat – engem például a zene idegesített leginkább (a vélhetően nagy Hans Zimmer-rajongó Gulya Róbert munkája), amely végig megállíthatatlanul hömpölyög, minden egyes mozzanatot hangsúlyosan aláfest, mintha az alkotók nem bíztak volna eléggé a színészekben.

Száz szónak is egy a vége: ezt a filmet érdemes megnézni és saját véleményt formálni róla. Ezen véleményt nemcsak történelmi ismereteink befolyásolják majd, hanem az is, milyen filmeken szocializálódtunk, mi az, ami még belefér az értékrendünkbe, és mit tartunk túlzásnak. Az alkotók mindenesetre valami nagyot akartak alkotni, és talán emiatt számos jelenetet sikerült túltolniuk. De ez csak egy vélemény a sok közül...