Ádám tartja az eget

Ködöket húz magára ilyenkor már az Ipoly-mente. A dombokra, melyek szőlőt nevelnek, s alattuk kukoricadárdák zörgő sárga-barnája vigyázza az időt, lassan ér ki a nap. A kép békés. Falu, templom, múzeummá változott kastély, kertmaradvány, benne iskolával, százéves fákkal, s a kilátás az egykori társalgóból ma egy étkezdére nyílik. A sarokszoba, az oroszlánbarlang hűvös. Néhány lap a Tragédiából. A tárlókon feliratok, még nem minden az egykori gazda nyelvén, de már úgy is. A kert végében pedig Ádám. Bronzba feszülve tartja az eget. Kiáltva, legyen vége ennek a földi komédiának. Vagy imádkozva, meghallva éppen az isteni szót: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál! Minden rendben, ápoltan, gondozottan. Mintha nagyobb becsülete lenne pár éve a varjúbajszú író emlékének. Látogatók jönnek-mennek, csendes főhajtás kint a sírnál, érdeklődő tekintetek kereszttüzében Zichy Mihály páratlan szépségű grafikái, Kass János dinamikus, a világot magukba ölelő rajzai. A fák nőnek, a virágok nyílnak, a termek kongásába mostantól Sinkovits Imre basszusa is belezúg olykor – mint az Úr hangja, egy ezerszer lejátszott kislemezről. Koszorúk, lantok, virágok. Megáll az autóbusz – hol viháncoló ifjak, hol totyogó öregek jönnek, hol véletlenül idetévedő világjárók. Madách Imre itthon van. Újra itthon. Sokáig elvolt. Feledve. Burjánzó idő porlasztotta a sírt, koptatta az emberi emlékezetben a véseteket. Most úgy látni, mintha újra otthonára lelne a Tragédia szerzője, mintha fejét újra az utókor kegyeletéből font képzeletbeli babérkoszorú övezné. Lantok, virágok, koszorúk. Október 5-én, 140 évvel ezelőtt lépett más dimenzióba Madách Imre. (szz)