A zárkózottság ideje

Pozor, umenie! (Vigyázat, művészet!) – a somorjai zsinagógába belépve ezt a feliratot olvashatja a látogató egy olyan típusú tábláról, mint amilyenek többnyire munkavédelmi tudnivalókat közvetítenek. A zsinagóga belső ajtajának helyén egy kifejezetten hétköznapi tárgyba, a tömegközlekedést idéző autóbuszajtóba ütközünk. Amely felidézi bennünk mindennapos „programunkat”: a reggeli rohanást a munkahelyre, a megállókon való időrabló várakozást, a tömegnyomort, a mindennapi hajtást mindennapi céljaink után. A közlekedés gyorsított, madártávlatból készített filmfelvételei juthatnak eszünkbe: a több sávban „ömlő” járművek, az átjárókon hangyaseregként masírozó gyalogosok. Szinte gépiesnek, cél nélkülinek tűnik. Tényleg: hová is rohanunk? Hétköznapok és művészet határmezsgyéjén állunk a zsinagóga előterében a buszajtó előtt, amely meghatározott intervallumokban nyílik ki. S ha belépünk, már nem mi döntjük el, mikor léphetünk ki. Az ajtó nem akkor nyílik, amikor mi szeretnénk. Be vagyunk zárva. Kiszabatott számunkra A zárkózottság ideje, merthogy ez a címe Stano Masár kiállításának. A zsinagóga belső terében messzire kerülünk a sztereotip élethelyzetektől. A csendet, nyugalmat, régi korok levegőjét lehelő falak közt mintha kilépnénk az időből. Stano Masár tovább erősíti ezt azzal, hogy ebben az időtlenségben a művészetet is „eltörpíti”: korábbi installációinak objektjeit (lépcsők, ajtók) ugyanis kicsinyített másolatban helyezte el a térben. A külvilág persze be-betör – a buszülések elrendezését idéző székekkel, a mosóporral, a közlekedési zajokat idéző, fel-feldübörgő hanginstallációval (ez egyébként Kiss Csabának, az At Home Gallery vezetőjének a munkája), s egyfajta feszültséget teremt a rohanó hétköznapok és az időtlenség érzete között. De mindenképpen a méltóságteljes, zárt tér az uralkodó, amely lehetőséget teremt a meditációra, hogy túllépve a hétköznapokon magunkba zárkózzunk, és elgondolkodhassunk afelett: merre is tart az életünk...