A váratlan feltámadás

A nézőtér felmorajlott, s a színházteremben kigyúltak a fények. Az Urunk Jézus Krisztus kínzattatásának előadása hirtelen megszakadt. A színészek kővé meredtek a színpadon, még az is, aki Jézust alakította, kíváncsian tekintett fel a keresztről. Mert valami nem várt dolog történt. Éppen amikor a katona Jézus fölé hajolt, hogy a keresztfához szögezze kezét, a nézőtérről hirtelen felfutott a lépcsőn egy kislány.

S még mielőtt bárki is észbe kaphatott volna, átszaladt a színpadon, egyenesen a római katonához, s teljes erejéből kitépte kezéből a kalapácsot: „Mit csinálsz? Hagyd őt békén, hiszen ez a Jézuska!” Olyan lebilincselő meggyőzőerővel tette mindezt, hogy a nézőseregnek eltartott egy ideig, míg fölfogta, ez nem egy kissé talán sajátságos rendezői megoldás része. Hogy a jelenés legalább annyira megdöbbentő a színészek számára is.

A függöny legördült. A színpadnál megjelent az anya, s ingerülten rángatta kezénél fogva a kislányt: „Mit csináltál, te szerencsétlen? No várj csak, érjünk haza!” Akkor a függöny mögül előlépett a pap, aki az előadást szervezte, s megfogta a kislány másik kezét: „Ne, kérem, ne büntesse! Kedves nézőink, nem folytathatjuk a keresztre feszítés jelenetét, amikor már láttuk a feltámadást... Holnap magyarázatot adok a templomban. Az előadás véget ért.”

Vasárnap a templom úgy megtelt, mint még talán soha. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy függ össze az előző napi közjáték a feltámadással. Prédikációja elején a pap Jézust idézte: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). „Nem azt mondom, hogy előadás közben ugráljanak fel a színpadra – folytatta a pap –, de nézzék azt a gyermeket: nem hitte el, hogy játékról van szó, elszántan belevetette magát a cselekménybe, hogy elejét vegye a tragédiának. Mi felnőttek viszont a lelkiismeretünket kérdezzük: hányszor látunk magunk előtt nem színházi, hanem nagyon is valós történéseket? Hányszor tapasztaljuk, látjuk saját szemeinkkel a hozzánk közel állók valódi fájdalmát, a szenvedéssel, magánnyal, elutasítással vagy épp gúnnyal megfeszítését? És mindezek ellenére passzív nézői maradunk egy színházterem kényelmes félhomályában. Gyávák vagyunk kilépni névtelenségünkből, restek arra, hogy valami kézzelfoghatót tegyünk akár annak a kockázatával, hogy nevetség tárgyává válunk. Mint Szent Pál, aki szintén úgy érezte magát olykor, mint aki színpadon áll: „mert látványossága lettünk a világnak (...) mi oktalanok vagyunk Krisztusért” (1 Kor 4, 9–10). „Az, amit tegnap láttunk – folytatta a pap –, nemcsak hogy büntetést nem érdemel, ellenkezőleg, hatalmas dicséret jár érte. Mert persze, a keresztút folyamán nagy áhítattal csodáljuk Veronikát, aki kilépett a tömegből, s megtörölte Jézus arcát... S hogy tetszik nekünk a cirenei Simon, mikor segít Jézusnak vinni a keresztjét! Miért csodáljuk annyira a múltbeli bibliai személyeket, ugyanakkor miért ítéljük el azt az egyet közülünk, aki a maga természetességével megpróbálta megmenteni Jézust?”

Aztán a pap kifejtette, a tegnapi esemény miért is a feltámadást jelképezte: lelki holtak ugyanis mindazok, akik Isten dolgaira úgy tekintenek, mint szép, megható színházi jelenetre, a cselekménybe belépni viszont nincs merszük. „ĺgy a hit is, ha tettei nincsenek – állapítja meg Jakab apostol –, halott önmagában” (Jak 2, 17). Éppen ezért halottaikból azok támadtak fel, lelkileg azok születtek újjá, akik vették végre a bátorságot, s kiléptek az élet színpadára, hogy aktívan is bekapcsolódjanak valós drámájába. „Legyünk elszántak, mint kis húgunk tegnap a színházban – zárta prédikációját a pap –, hiszen Istennek a történelem színpadán valóban szüksége van aktív részvételünkre!”

A mise után három asszony kereste fel a sekrestyében a papot. Szégyenkezve vallották meg neki, hogy a gyermek ma valószínűleg azért nincs jelen a templomban, mert tegnap szigorúan megrótták, amiért mindent elrontott. „A színtéren már nem a megfeszített Jézus áll, hanem egy sebzett gyermek – jegyezte meg titokzatosan a pap. – Vajon mit tesznek most önök...?”

Az asszonyok megértették, s elmentek a kislányhoz. A „kapcsolatok feltámasztása” nagyon nehéz. A riadt gyermek először nem akart beszélni senkivel, félve a további szemrehányásoktól. Ám amikor megtudta, hogy a lelki atya nyilvánosan megdicsérte őt, s hogy a kritikát valamennyien visszavonták, minden megváltozott. A húsvéti szentmiséről megint nem hiányzott senki, s az arcokról béke és öröm sugárzott. „Köszönöm – búcsúzott a pap az ünnep végén –, hogy valóban mind összegyűltünk itt most. Talán többen is érezzük, hogy ezen a húsvéton történt valami új. Már nem úgy tekintünk Jézus feltámadására, mint valami színházra, Ő maga kelt életre köztünk...”

A szerző római katolikus pap