A változás nyomai a dunai tájban

Somorja. Az At Home Gallery-ben július 15-ig látható Blazsek András History of a split between Islands and Dams, Circles and Lines című kiállítása, melynek témája a térleképezés problémaköre. A különféle szerkezeti elemek-ből és technikai eszközökből alkotott installáció a tér vizu-ális megjeleníthetőségének és a térképek olvasati lehetősé-geinek kérdéseit boncolgatja, a bősi vízerőmű építésével megváltozott tájra fókuszálva.

Blazsek András vonzalma és érdeklődése a kortárs művészet iránt a somorjai zsinagógában, vagyis az At Home Galleryben alakult ki. Itt kapott erős alapot a kortárs kifejezési formák értéséhez. „Gyerek voltam, amikor a kilencvenes évek elején létrejött ez a hely, ahol olyan kiállításokat és installációkat láthattam, például Németh Ilona munkáit, amelyekhez hasonlót másutt nem. Ezekre eljárva az érdeklődésem csak fokozódott. Az itt prezentált munkákkal került be a fogalomtáramba a helyspecifikus mű. Itt érzékeltem először, hogy egy olyan helynek a szelleme, amelyet eredetileg egészen más típusú térnek és nem kiállítóhelynek építettek, mennyit tud hozzáadni a kortárs műtárgyhoz, installációhoz, szoborhoz. A kiállításommal most én is ezt használom ki, egyben ahhoz a tradícióhoz igyekszem hozzájárulni, ami itt évek óta él.”

Blazsek András a tudományt (bizonyos térleképezési technológiákat) és a művészetet kreatívan társítva kapcsolta össze művében a táj modellezésének különféle lehetőségeit, változatait. Kiállításának megalkotásához abból indult ki, hogy a Csallóközben a Duna közelsége miatt mindig a vízről szólt az élet, e táj mindig is a változások és a vízzel való hadakozás terepe volt. A kiállítás erről, a víz által meghatározott és különféle beavatkozások által megváltozott helyről mutat fel kétféle képet, egy szakadás előttit és utánit. Ugyanis az installáció, ahogy a címben megfogalmazódik, egy szakadás történetét dolgozza fel. Szakadásét, amely szigetek és gátak között, illetve vonalak és körök között történt. Ez utóbbi, tehát a vonalak és körök alatt a konkrét hely – a gátak és a szigetek – absztrakciója (a leképezés) értendő. A szakadás előtt a folyóvizek organikus rendszerét az érrendszerszerűség, a körkörösség, a ciklikusság jellemezte – ezt mutatja a kiállítás részét alkotó helyszínrajzi térkép is. A változás utáni antropocentrikus rendszert – melynek fő eleme a csatorna, a gát – a mérnökileg megtervezett, egy pontból kihúzott vonalforma jellemzi.

A kiállítás gerincét ez utóbbi, a Duna-gát adja a mérnöki és spontán, a mesterséges és természetes, a jelen és múlt között meghasadt identitás topográfiájaként. A szakadást okozó beavatkozás – az erőmű építése – előtti és utáni állapot jellemzőit fedezhetjük fel a zsinagóga kiállítóterében installált többelemes műtárgykomplexum megtekintésével.

Blazsek András installációja két különböző kor térábrázolási technológiájának összekapcsolása. Része a makettszoba egy valós történelmi tárgy szabad másolatával. Eredetije a brit haditengerészet részére készült a második világháborúban, és a kamuflázs tesztelésére szolgált olyan térbeli formák létrehozása által, melyek becsapják az ember látását. Az ipari jellegű objektumként felépített szoba tartozéka a napkar, amely a napfény beesési szögét szimulálja. A napkar alatt helyezkedik el maga a makett: ez a masszív modell a bősi erőműhöz tartozó csatornából kiragadott részlet keresztmetszete. Az installációkomplexum további eleme egy lépcsős emelvény, amely lehetővé teszi, hogy a modellezett csatorna és a tájpanoráma több perspektívából is észlelhető legyen. (Az emelvény egyben szimbolizálja a gátat, mely a sík terepen több méter magasságban épült. A töltéssel így olyan térbeli akadály jött létre, amely – a szintkülönbségbeli változással – a tájnak is új perspektívát, más nézőpontot ad.)

Az installációhoz tartozik továbbá a fentebb említett tömör makett mögött kifeszített vászonra vetített, digitális térszkennelési technológiával készült háromdimenziós modell a gát panorámájával – ez már a jelen kor technológiája.

A kiállítás terében helyet kapott egy 1905 és 1908 között készült részletes térkép reprodukciója is. Ezt – a Duna korabeli helyszínrajzi térképét – Tuba Lajos kiegészítette azzal, hogy az elkészülte óta eltelt időben vízzel borított somorjai, csölösztői és tejfalui részeket kékre színezte rajta. A térkép úgynevezett nyitott műként van jelen a kiállításon, bárki belerajzolhatja azokat a helyeket, amelyek az erőműépítés során eltűntek ugyan a térségből, de az emlékezet talán még őrzi őket. Ily módon, de a helyiek által rajzolt ún. mentális térképekkel is helyet kapott az emlékezet lenyomata a zsinagóga terében. Ezek a rajzok azt is szemléltetik, ahogy a múló idő megváltoztatja a dunai táj képét a generációk tudatában (van nemzedék, amelynek már nincs az organikus rendszerhez kapcsolható élő képe).

Bárhogy interpretálják is a tájat, bármely technológiát alkalmazzák is a tér vizuális megjelenítésére, maga a táj a végtelen mennyiségű térelem leképezésével, „térképre vitelével”, modellezésével sem definiálható – minden esetben rejtve marad.