A valóságnak tükröt tartó művészet

A Ma már nem mész sehová című darab műfaji megjelölése ugyanis nem szerepel semmilyen szakkönyvben: opera-operett-oratórium-interaktív színház. Már ebből is sejthető, hogy nyitott befogadót igényel, hogy nem hátradőlős szórakozást kínál. Az sem segítség, hogy a feldolgozott történet mindenki számára ismerős: egy vizsgára igyekvő diáklányt megtámadnak, megvernek, a hatóságok pedig nem az áldozatot védik, hanem ellene fordulnak, és vádlottat csinálnak belőle. Egy, csak egy legény volt a közönség soraiban, aki nem ismerte behatóan a darab alapjául szolgáló ügyet, mert a Vajdaságból vetődött Kassára ama nevezetes napon, múlt csütörtökön. Viszont színházi ember az illető, így elfogulatlan szakvéleményt hallhattam tőle négyszemközt, a két és fél órás, egyhuzamban játszott előadás végén. Megegyeztünk abban, hogy zenei szempontból egészen pazar dolgot hallhattunk, a cselekmény viszont bizarr volt és szürreális. Mint maga az élet, tenném hozzá így utólag, neki is üzenve. 

Az elején három mesélő jelenik meg a színen (Takács Gábor, Madarász Máté és Dégner Lilla), akik közlik, hogy mindhárman másképp képzelik el ezt a történetet, és mindhárom változatot látni fogjuk. Dupla csavar ez, vagyis inkább tripla, hiszen egyrészt a szerzők is hárman vannak – Czajlik József, Forgács Miklós és a zenéért felelős Faragó Béla –, másrészt ügyesen a mesélőkre hárítják a felelősséget, mintegy szimbolikusan hozzájuk irányítva minket a felmerülő kérdésekkel. 

Intergalaktikus ügynök

Mert hát mit lehet tenni, ha az első mesélő, egy kultúrantropológus egyetemi professzor az összeesküvés-elméletek megszállottja. Nyilván „kattant” figuráról van szó, aki szerint a diáklányt az űrből küldték le hozzánk kémkedni, aztán annyira megtetszettünk neki, hogy emberként akart itt maradni közöttünk. Ez nem tetszett a megbízóinak, akik utána jöttek és a nyitrai nyírfaligetben alaposan helyben hagyták őt. A professzor elméjében ráadásul kortárs operaként él ez a jelenet. Számos példát tudnánk felsorolni a tudományos-fantasztikus irodalomból ilyesfajta „árulásokra”, sőt nekem egy ponton a Berlin fölött az ég bevillant, talán csak azért, mert az utóbbi hetekben közszájon forgott Peter Handke neve, aki a filmben kulcsfontosságú, „Mikor a gyermek gyermek volt…” kezdetű verset írta. De persze nem is kellenek földönkívüliek ahhoz, hogy a másság példásan megtoroltassék. Mi, emberek is kiválóan értünk ehhez – erről szól a világirodalom hetven százaléka, a Bibliát is beleértve…

Úgy képzelem, hogy kezdetben volt a szöveg, Forgács Miklós szövege, amelyet a zeneszerző megkapott és kedve szerint formált, azaz ráhúzta az általa írt dallamokra, zseniális prozódiai érzékkel. Az egyes sorok, szavak ismétlése kiemeli a hangsúlyosnak szánt mozzanatokat, tartalom és forma szépen összeolvad. És ha eleve úgy tekintünk földi életünkre, mint egy kiszámíthatatlan, itt-ott abszurd folyamatra, nem ütközünk meg azon sem, hogy a két támadó lassított mozdulatokkal „operálva” bonyolult dallamokat énekel, az ártatlanság fehér maszkját viselő áldozatról pedig kiderül, hogy férfi – ha ez a hangja alapján addigra nem lenne világos. Nádasdi Péter játssza a gondosan kiképzett intergalaktikus kémet, remekül. Vasvári Emese az egyik támadó, elváltoztatott, gépi hangon kommunikál, a hideg futkosott a hátamon tőle. A férfi-női szerepek megcserélése egy újabb, negyedik csavart is ad a történetnek, de ebbe már ne bonyolódjunk bele itt és most. 

Inkább arra térnék ki, hogy a másik támadó, Varga Lívia a bemutató előtti héten eltörte a bokáját. Először úgy volt, hogy tolószékben abszolválja a premiert, aztán inkább gyorsan kerítettek egy beugrót, mivel ebben az előadásban a szereplők több karaktert is játszanak, és a színpadi koreográfiát is zavarta volna egy idegen szerkezet. A zeneszerző ajánlotta Károlyi Katalin operaénekesnőt, akivel számos alkalommal dolgozott együtt. A beugrás parádésra sikeredett, egy idő után senkit nem zavart, hogy az énekesnő kezében végig ott a kotta. Először szerepelt tháliás előadásban olyan művész, aki korábban Yehudi Menuhinnal is dolgozott, fellépett a londoni Royal Albert Hallban és a New York-i Carnegie Hallban, sőt Grammy-díjra is jelölték. (Halkan jegyzem meg, hogy egy ilyen színvonalú mezzoszoprán mellett néhány rezidens színész hangi adottságait szerénynek éreztem.)

„Az élet egy nyálbuborék”

…éneklik a második mesélő operettes történetében, amely egy kicsit operettparódia is. Madarász Máté egy napilap regionális újságíróját alakítja – az elején hosszú monológban ecseteli a szakma dilemmáit, amelyekről a szerző, Forgács Miklós elég sokat tud, hiszen ő is ezt csinálta egykoron. Önök a helyemben kit kérdeznének meg, ha arra lennének kíváncsiak, mi is történt itt? Ezt már Madarász Máté kérdezi a meglepett nézőktől, akik hirtelen belepottyannak az előadásba. Az ilyesfajta aktív részvétel tájainkon még meglehetősen szokatlan, pedig legalább negyvenéves „trükkről” van szó. A jelenet sikere ezen a ponton rajtu(n)k is múlik.

A diáklány itt egy jóravaló grófnő, aki egész nap csak tanul, hogy felkészüljön az életre. Aztán felbukkan mellette két öntelt és ravasz operetthuszár, két Róbert, mindkettő fontos politikai funkcióban. Elmagyarázzák neki, hogy elsősorban önmagát kell minél jobban megismernie, aminek legjobb módja, ha alaposan megveri saját magát. A mesélő, illetve hát a szerző itt az önmegverés abszurd vádját emeli ki, erre építi a jelenetet, amelyben jól megkapják a magukét a majdhogynem néven nevezett csúcspolitikusok is. Ollé Erik és Menszátor Héresz Attila a paródia és a magát komolyan vevő operett határán egyensúlyozva jelenítik meg a két karaktert, amivel elérik, hogy a közönség ne tudja eldönteni, nevessen-e rajtuk, vagy inkább háborodjon fel. A dalszövegek néha blődek, máskor szürreálisak (gyakran egy mondaton belül), miközben a történetet is szépen tovább mesélik. 

Hívjuk a rendőrséget? 

A harmadik mesélő egy mostani diáklány (Dégner Lilla), aki beleképzeli magát a bántalmazott kolléganő bőrébe. Végigjárja azt a bizonyos utat a nyitrai autóbusz-állomástól a nyírfaligeten át a tanszékig, és a fák, épületek, tárgyak mesélni kezdenek neki. Ez az oratóriumrész a színészekből álló kórussal, narrátorral, felelgetős stílusban. Az elemeltség csúcsán egyszer csak ismét felgyúlnak a fények a nézőtéren, jön az interaktív rész: Takács Gábor és Madarász Máté lesétál a közönség közé, és megkérdezik a nézőket, hogy a megvert lány helyében ők vajon hívnák-e a rendőrséget, vagy nem. Ha igen, miért, és ha nem, miért nem. És ismét megfagy(hat) a hangulat, ha a megszólítottak vegzálásnak veszik a kérdést, ha nem akarnak hangosan véleményt nyilvánítani. A premieren csak nagy nehezen sikerült abszolválni ezt a részt. Ha az alkotók a továbbiakban is ragaszkodnak az interaktivitáshoz, szerintem beépített emberekre lesz szükségük, hogy gördülékenyebb legyen a dolog. (Takács Gábor, a színházi nevelési programokkal foglalkozó budapesti Káva Kulturális Műhely szakmai vezetője, aki amellett, hogy színész, drámatanár is, nyilván talál megoldást erre a dilemmára. Ő az, aki a kérdezősködés végén összefoglalja a hallottakat, és beépíti a kollégájával folytatott dialógusba.) A konklúzió az volt, hogy hívni kell a rendőrséget, mert ennek a szervnek feladata, hogy megvédje az állampolgárokat. 

A történet itt ér véget, de a néző ismeri a folytatást, melynek fényében kérdésessé válik, mennyire bízhat meg az állampolgár a rendőrségben, illetve a politikusokban. Van min gondolkodnunk kifelé menet. Egyrészt persze a darab tartalmán, másrészt a formán, amellyel a legtöbb néző először találkozott. Czajlik Józsefnek talán ez volt a legmerészebb kassai rendezése. A Bárka fénykorát idézte meg azoknak, akik ottani munkáit is látták. Például Gombrowicz Operettjét 2004-ben, amelynek zenéjét szintén Faragó Béla jegyzi, és amelyben a mostani szereplők közül ketten is játszottak – Varga Anikó és Ollé Erik. A díszlet- és jelmeztervező is ugyanaz volt: Gadus Erika, aki most oszlop alakú nyírfákat állított be a színpadra, és minimalista módon választotta ketté a teret alsó és felső részre. A ruhák is minimalisták, ám mindegyikben van valami „csavar” – ha már ez lett a kulcsszavam. 
Ez az előadás együtt gondolkodó, aktív nézőt kíván. És most nemcsak az interaktivitásra gondolok, hanem a színházi értelemben vett másság, a meglepő, szokatlan ingerek befogadásának képességére is.

Faragó Béla – Forgács Miklós – Czajlik József: Ma már nem mész sehová. Rendezte: Czajlik József. Kassai Thália Színház.