A valóság festői meghekkelése

Ez persze rég volt, a múlt század húszas éveiben, és mentségükre legyen mondva: a szürrealista festők többségét szintén értetlenség fogadta. René Magritte alkotásai ma már bögréken, pólókon, szatyrokon, szemüvegtokokon, hűtőmágneseken díszelegnek a belvárosi szuvenírboltokban.

Ezek a képek akár ma is készülhettek volna, olyan frissek és aktuálisak. Egyszerre van jelen a rejtélyesség, álomszerűség és valamiféle megfoghatatlan komikum, miközben az ábrázolásmód szinte már tüntetően figuratív. Az egymás mellett szerepeltetett tárgyak és emberalakok azonban nem illenek egymáshoz, és az irreálisan élénk színek, a fura kontrasztok is a valóság „meghekkelésére” szolgálnak. Ráadásul ugyanazok a motívumok (kalap, alma, felhők, ablak, madár, öltönyös alak) több festményen is felbukkannak, vissza-visszatérnek, azaz átgondolt motívumrendszerről beszélhetünk, amely ma már lépten-nyomon jelen van az életünkben, a reklámipar is használja. Semmilyen előzetes magyarázat vagy tudás nem szükséges ahhoz, hogy megértsük ezeket a képeket, ugyanakkor kettő-három is elegendő lenne a szemünknek egy hosszú délutáni „kérődzésre”. Itt azonban akkora dózist kapunk belőlük, hogy hetekig zakatol bennünk az élmény.

A Magritte Múzeum névadójának kiállítása egy nagyobb komplexum részét képezi az épületen belül, ahol sokfelé kalandozhatunk. Ottjártunkkor például egy Picasso-kiállítás volt a másik turistamágnes, amelyet külön belépővel lehetett megnézni, és nem bánta meg, aki időt szánt rá, mert a kurátorok az absztrakt fogalmát kívánták illusztrálni a mester képeivel. Rendkívül ügyesen, edukatív módon. Az első szekció a legegyszerűbb absztrahálási formát mutatta meg tükrök segítségével, például közszemlére tettek egy gitárt, amely a mellékelt tükröknek köszönhetően darabjaira hullott a szemünk előtt. Ezek után könnyebben fogadja be a látogató Picasso széttördelt valóságát, amely – lám! – ilyen egyszerűen előidézhető. Ez az időszaki kiállítás világos térben kapott helyet, erős kontrasztot képezve a Magritte-anyag sejtelmes prezentálásával. A belga mester képei ugyanis fekete falakon láthatóak, mintha egy sötétkamrába lépnénk be, ahol a lényeget speciális fényforrásokkal világítják meg nekünk. Így szinte ránk kiabálnak a festmények.

A Ceci n’est pas une pipe – Ez nem egy pipa című képet talán mindenki ismeri, hiszen az ember megjegyzi, ha bolondnak nézik. Az élethűen lefestett pipa igazából nem is pipa, hanem egy síkban ábrázolt, és nem egy kézzel fogható tárgy. Vagyis a valódi tárgy képe. Ez ugyebár világos, mégis megdöbbentő, hogy valaki figyelmeztet minket erre a tényre. Magritte zsenialitását mutatja, hogy miközben a szürrealista művészeket bolondnak nézte az úri közönség, ő így vágott vissza nekik, finom humorral, de halálkomolyan.

Ez a híres festmény meglepő módon nem kap komolyabb hangsúlyt a kiállításon, csak úgy mellesleg szerepel a kínálatban, mint amikor egy zenekar el akarja süllyeszteni a koncertrepertoárban a világslágert, amit a tagok már nagyon únnak. Felfedezhetünk viszont jó pár kevésbé „sztárolt” alkotást, melyek legalább olyan jók, mint Magritte legismertebb képei.

Három emeleten rendezték be a tárlatot, a felfelé haladó lift oldalsó falán, egy kivágott ablakban jönnek sorban a Magritte-motívumok, hogy már ez az utazás is szürreális legyen. Fentről lefelé haladva tárul elénk a festőművész életpályája. A harmadik emelet a korai korszakát prezentálja, inkább a konstruktivista, a még tanuló, fiatal festőt mutatja. A terem végére már tipikusan magritte-os művekkel találkozhatunk, a kiállítás szépen vezeti fel, hogyan ismerkedett meg ez a nyitott, kalandvágyó fiatal művész a szürrealizmussal. Levelezések és párizsi újságcikkek mutatják be a festő rajongását az új irányzat és mentor-barátja, George de Chirico iránt. A hazájában meg nem értett Magritte ugyanis a húszas években Párizsban találta meg azt a művészi közeget, amelybe valójában tartozott.

A harmincas években, amikor visszatért Brüsszelbe, már játékosabban fogta fel a művészetet és párbeszédet kezdeményezett a nézővel. Rájött arra, hogy a szürrealizmus több annál, mint puszta látomások ábrázolása, a humor is elfér benne. Képein megjelentek az ismétlődő motívumok, amelyek később védjegyévé váltak.

Az első emeleten kiforrott kései munkái kaptak helyet. Ezeken a képeken elsősorban a fény-árnyék kettősséggel játszik. A látható és a láthatatlan világgal, illetve a természetes és ember alkotta fénnyel. A tárlat leghíresebb képe a Fény uralma című festmény, itt Magritte felbontja a fény-árnyék szabályos technikáját: a háttér világos, a középpontban lévő ház is, de mintha éjjel világítana. A kép dinamikáját ez az ellentét adja, a természetes égből jövő fény és az ember által kreált fény.

„Az ábrázolást ábrázolásként kell nézni. Mi több, az én festészetemben a láthatatlannak nincs jelentősége a láthatóval szemben” – mondja Magritte, és úgy tűnik, az egész kiállítás erre a megállapításra épült. Ahogy emeletenként haladunk lefelé, úgy jutunk egyre mélyebbre Magritte festészetében. A végén pedig már félszavakból is megértjük egymást az 1967-ben elhunyt mesterrel, aki évtizedekkel megelőzte korát.