A vágyakkal kokettáló ösztön

Feltűnik a nő, előbb felöltözve, aztán félig kivetkőzve.. Kozár Edit felvételeFrenák Pál friss darabja a budapesti Trafóban. INSTINCT – Soha, vagy… A pannonhalmi Varga Mátyás verse nyomán. Neki írta. Névre szólóan. „egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. mintha soha. vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. még szinte karcol. – vissza se nézz, menj, mondom.”

Vágyak, ösztönök, mozdulatokba égett emlékek.

Három férfi, egy nő. Egy férfi, ugyanaz a nő. Három férfi plusz a negyedik. Négyszögek. (Ellen)pó?lusok. Érzelmi terek. Mágneses erők. Fekete boxeralsóban, fehér maszkban a három fiú. Egymás hegyén-hátán. Sokszor a hegyén, ritkábban a hátán. Arctalan arcok. Látszatra gumiból, mégis inkább gipszből. Ezek nem rezzennek. Nem beszélnek. Az égadta földön semmit nem közvetítenek. Simák. Merevek. Érzelemmentesek. Meg?kövesedtek. Betonná váltak. Itt csak a szemek élnek. Fényük kivillan a maszk alól. Villognak a rések. Ott tombol a lélek. Feltör a zsigerek alól, suttog és üvölt, kitár és bezár, dermeszt és perzsel, felszakad és összeforr. Láthatatlan szálakon mozgatja, irányítja, zúzza és vágja, kifeszíti és gombóccá gyúrja a testet. A negyedik férfi: fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő. De ugyanaz a fehér maszk, mint a többieken. És ugyanazok az ösztönök, csak fedve, takarva, leplezve. Egyensúlyban tartva. Határvonalon megállítva. Aztán feltűnik a nő, előbb felöltözve, aztán félig kivetkőzve, majd a végén teljesen mezítelenre vetkőzve, és minden felborul. Minden, amit csak az erő, az önuralom tartott össze. Amíg az ösztön, az instinct el nem végzi a természet által kiszabott feladatát. Az ösztön, az istenadta ösztön. A csak a vággyal kokettáló ösztön. A korlátokat, gátakat, falakat nem ismerő vággyal. A megszerzés, a birtoklás, az eggyé válás vágyával. Aztán nincs tovább. Vége. Mintha nem is láttuk volna egymást. Elég az érzelem. Önmagát emészti fel a vágy. Elhallgatnak az ösztönök. Mehetünk tovább. Anélkül, hogy hátranéznénk. Mintha nem is találkoztunk volna.

Fekete térben fehér gördeszkapálya. Vagy havas sílefutó. Lehet választani. Egy biztos: itt kúszni, mászni, hemperegni lehet. Ez az élet görbéje. Vágyaink hófehér tere. Ösztöneink tisztábbik fele. Lelki egyensúlyt, helyes mozdulatot itt tessék megtalálni! Érzelmi kifutópálya belső hangokkal, mélyről feltörő sóhajokkal. Élő, romantikus zongora futamokkal és nyers gépzenével, helyben születő, furcsa zajfoszlányokkal. Fehérre kék jön, hol hidegnek, hol melegnek tűnik, függvényeként annak, ami a végletek vagy a négyszög csúcsai közt történik. A mimika mellett az akrobatika is kizárva. Tánc ez, kemény tánc, a csupasz ösztönök tánca. Néha fájó, néha égető, néha tébolyító tánc, amely előránt bennünk egy jól elrejtett képet, felhasít egy emléket. Szembesít. Arcunkba kiált. Gyengéden megérint vagy eltaszít, magába ránt. Nem kér – ad. Nem könyörög – elragad. Elemi erővel beszippant.

Frenák Pál csak a fele életét tölti Budapesten. Már Franciaországban is otthon van. Együttese nemzetközi. Magyar–francia. Francia–magyar. Már ami a „bejegyzést” illeti. Most, ebben a produkcióban ugyanis három magyar táncos van és két külföldi. Nelson Reguera kubai, de Ausztráliából szerződött az együtteshez. Lisa Kostur amerikai táncosnő, aki Párizsban csatlakozott Frenákékhoz. Baranyai Balázs és Grecsó Zoltán mellett Zambrzicky Ádám a harmadik magyar (ő a próbán lesérült Várnagy Kristóf helyébe lépett be). Kiváló táncosok. Elképesztő tudású, izgalmas egyéniségek. Testük folyékony acél. Izzásuk vörös szülte hófehér. Arcuktól megfosztva a lelküket mutatják. Abban találjuk meg önmagunkat. Erős, divatos szóval: ütős produkció részesei. Frenák a legsűrűbb sűrűbe viszi őket, az emóciók sötét erdejébe. A fényt is ők hozzák el. Finoman. A tenyerükbe zárva.

Súlyos este. Felkavaró este. Jó elázni utána. Legalább tisztára mos a téli eső.