A túlsó part

1950-ben Florence Chadwick amerikai sportolónő megpróbálta átúszni a La Manche csatornát. Egy bizonyos szakaszon köd lepte őt el, s elveszítette tájékozódási képességét. Hatalmába kerítette egyfajta legyőzött reménytelenség is, valami szüntelenül azt súgta neki: „SOHA nem fog sikerülni.” Ám a legnagyobb csalódás akkor érte, mikor felhúzták őt a mentőcsónakra, s meglátta, mennyire közel volt már a célhoz. Teljesen összeomlott. És mégsem adta fel. Újra kezdte, és új világcsúcsot állított fel. Ő lett az első nő, akinek sikerült leigáznia a La Manche hullámait.

Vajon honnan merítette az erőt, hogy újra nekivágjon a csatornának, mely a sikertelenség, a kudarc kegyetlen élményét kellett, hogy jelentse számára? Honnan merítjük mi, kik szintén már annyiszor kitűztük az emelkedett célokat lelki fejlődésünk érdekében? Tulajdonképpen csalódottak is lehetnénk – hisz anynyi szép fogadalomtételünk beteljesedése volt már csupán karnyújtásnyira, annyiszor tűnt úgy, hogy győztesen lépünk ki a „túlsó parton”, de szorosan a vége előtt eltájolt valami: saját gyengeségünk, alkalmatlanságunk... Akkor erre a mostani pozsonyi Öreg hídra hasonlítottunk, melynek pilléréhez két hete nekiütközött egy osztrák vontatóhajó. Eredetileg úgy tűnt, hogy szilárdsága ezáltal valószínűleg komolyan károsodott, ezért az átjárást a Duna túlsó partjára lezárták. A híd megszűnt teljesíteni feladatát: a folyó túloldalára csak különböző igen bonyolult kerülőkkel lehet eljutni, ami csúcsidőben, forgalmi dugók közepette szinte reménytelennek tűnik.

Míg a pozsonyi híd stabilitásáról a szakemberek meglehetősen borúlátó nyilatkozatokat tettek, a húsvét – épp fordítva – ragályos optimizmussal vall a sikeres hídverésről ember és Isten között. A lélek hídjának alfája és ómegája, kezdete és vége, pillére és partja a halottaiból feltámadott Krisztus. Az ő halála s az azt követő győzelme a halálon összekötötte az emberi gyengeség partját (amit Jézus megtapasztalt a kereszten) az isteni hatalom partjával, ahová megérkezett feltámadásával. A lelki pillérek szilárdságát Jézus szeretete garantálja, mellyel építette a hidat köztünk s az Atya közt.

Mikor néhány hónapja egy másik hidat, azt a régi-újat, a Mária Valériát avatták ünnepélyesen Párkányban, a szlovák tolmács egy pillanatban nagyon érdekes módon tévedett. Az egyik szónoklatban elhangzott a „hit” szó, amit a tolmács tévesen egy újabb „híd”-nak értett, így hibásan „most”-ra fordította. ĺgy tehát a szlovák hallgatóság a magyar „hit” szót hídként hallhatta. Micsoda sugallatos tévedés! Mert valóban: csakis a hit, hogy Jézus „átúszta” a halált, s rálépett az örök élet földjére ösztönöz bennünket nemcsak arra, hogy rálépjünk ugyanerre a hídra, hanem hogy az örökös sikertelenségek és zavaró ködök ellenére újra meg újra elinduljunk rajta. Míg a szívós kitartás Florence Chadwick számára hírnevet hozott, s hogy neve bekerült a Rekordok Könyvébe, az őszinte hívők megszámlálhatatlan sokaságának kitartó szívóssága örök dicsőséget, s azt, hogy nevük bekerült az élet könyvébe.

A pozsonyi hídpillérek szilárdságát a szakemberek speciális gipszbevonattal vizsgálták – ha a falakon repedés jelentkezett volna, az azt jelentette volna, hogy megingott az alapozás.

Hasonló alapossággal igyekezett kifürkészni az igazság szilárdságát és rendíthetetlenségét az élő Jézusról – az e vasárnapi evangélium szerint – a kétkedő apostol, Tamás. Számára is a repedések jelentették a bizonyítékot, vagyis a sebek Jézus testén. A vér, mely belőlük folyt azt a leszakadt hidat jelképezte, mely kezdetben oly ígéretesen ívelt Isten királyságának partja felé. Maga Jézus is állította, hogy „elközelgett a mennyek országa” (Mt 4, 17), ám halálával mintha ez mindörökre elveszett volna. Hitetlen Tamás csak akkor hajlandó elhinni a hihetetlent, ha saját szemével láthatja ugyanazokat a sebeket – az élő Krisztuson! „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!” (Jn 20, 25)

Nyolc nap múlva Tamás saját szemével látta, mit óhajtott. És hitt. Rövid volt, amit mondott a Feltámadott előtt: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20, 28) Ezzel mindent kifejezett: ha Jézust urának nevezi, tökéletesen alárendeli neki lépéseit életútja repedező, ingó-bingó hídjain. És ha Jézus az ő Istene, akkor az ő minden egyes lépésében benne foglaltatik a túlsó part elérése. Mely nem puszta folyópart, hanem Isten szeretetének s a békességnek örök kikötője, melyről a zsoltáríró így szól: Isten „a szélvészt szellővé változtatta, és lecsendesedtek a habok. (...) elvezette őket abba a kikötőbe, amelybe törekedtek.” (Zsolt 107, 29-30)A szerző római katolikus pap