A túlélő nők erejének dicsőítése

„Egy olyan iparágban, ahol nem létezik a kudarc fogalma, egy olyan világban, ahol túl sok hangot némítanak el, Sharon Stone-nak volt ereje visszatérni, volt bátorsága hallatni a hangját és akarata, hogy világszerte pozitív változást hozzon nők és gyerekek életébe” – olvashatjuk a fülszövegben. A Nagy Kaszással való valcerét követően kikerült a körforgásból, a stúdiókban már nem volt rajta az ajánlott listán. Eltáncolt a halál kapujáig, ahol mintha magába a pokolba nézett volna bele: a titkos erőszak és a csendes hazugságok hálójába. Abba a szentségtelen szektorba, ahol nőnek lenni olyan, „mintha kutyaévekben mérnék az életét”. Oda, hol hallható „a boldogság és a közösséghez tartozás amerikai álmának kacaja”. Ám az ő kezében is maradtak lapok, olvashatunk a kártyáiban. Na, nem egy tipikus holly-woodi memoárt, inkább egy rémes, csodás, szörnyű és lenyűgöző munkát, ugyanakkor egy egészséges, örömteli, szórakoztató, izgalmas darabot, mely egyszersmind nehéz és bonyolult útra csábít. Meglepetést okoz, örömöt alig. A kukucskáló elevenébe vág, mélyre viszi. Őszintén, féktelenül, feltárulkozón. Általában kendőzés, tettetés és szépítgetés nélkül.

Ágrólszakadt és faragatlanok által benépesített, civilizálatlan vidéken járunk. Itt él az ír–amerikai cselédlányok három generációja. Ide pottyantják John Stone lányát – a digitális kor előtti, analóg időkbe – valamiféle isten háta mögötti porfészekből származó szépségkirálynő-jelöltként. Ő persze többé akart válni, magasan járni, mintha ő lenne Alice egy fehér és rozsdamentes acél Csodaországban. Növekedik, gyarapodik, tanul. Az ördögien csintalan, ám túlságosan tudatlan túlélőből trenírozott szerepből formálódik modellé, majd példaképpé. Ledobván „vidékilyány-kerekdedségét”. A gyenge és rémült pités leány ugrálva, néha hátrálva, horkanva és pörögve dobja el magától az oktatást, hogy flangáljon körbe-körbe a világon. Amije szép, kiemeli, ami kevésbé, elfedi. Meggyőzően leplezi minden sebezhetőségét, a külsejét megszabadítja gyengyeségtől és törékenységtől. Eltűnik önmagában, a fémes, hideg, sötét magányban, miközben éberség tölti el a tarkójára nehezedő kéz miatt. Majd csendben egyre jobban darabokra hull...

Akárcsak az anyja (akinek e számvetést ajánlja). Neki is a nyers vadság volt a hajtóereje. Érdes a hangja, értékes a haragja. Úgy tanulta, hogyan álljon meg a két lábán. Úgy alkothatta meg a „saját magát továbbképző, érdeklődő nőt, az egyéni gondolkodót, a világlátott filantrópot, a mozisztárt, a jóbarátot, az elkötelezett ügyfelet, a köztiszteletben álló profit, a következetes lánygyereket, a jó nővért, az utazót – és így tovább”. Míg el nem olvadt mindene. Talán így teljesült be édesanyja sorsa, aki „nem érhette meg ezeket a bátrabb időket, amikor már hangosan, nagyobb plénum előtt is ki lehet mondani a történteket”.

„Végtére is, ki vagyok én? Színésznő? Adománygyűjtő? Számítok egyáltalán?” Nagyon is. A kis számító, a bosszantó kis tudálékos  – aki a bogarasság határán imbolyog – elénk pakolja kínos kérdésköreit: „Mert nem kiválasztott voltam, nem afféle aranylány, csak egy magát lábon lövő szexszimbólum, akit néha megajándékoztak a főszereppel, ha az megkívánta, hogy az illető szexi legyen?” A szín(művész)észnő, emberi jogi aktivista, anya, leánygyerek, testvér és író alapos kérdező. Ha épp nem foglalja le, hogy Sharon Stone legyen. Szerepekbe préseli magát, noha egyiknek sincs valódi köze a személyiségéhez. Azok megtörik, majd újjáépítik, bizonyítván, néha a kérdés maga a válasz.

Autobiográfiája hol csupa zaj és mozgás, hol meg extraérzékeny pillanatok füzére. Elszórtan mintha megszállná a csend. Átgondolt, lassan áradó, a végére biztonságos és felszabadító. Józan, megfontolt, érzékeny. Egyfajta spirituális elegancia, feltárás céljából. Szabadon áradó indulatok: a gyógyulási folyamatok feldolgozhatatlannak hitt fájdalmai. Sűrűsödő, vibráló energiák, melyek természetesen jönnek, illenek rá.

Fura hírességünk ritkán henceg, flancolás helyett jótanácsokkal lát el. Sokszor indokolatlanul. Zavarók hibás szóhasználatai – melyek lehetnek a fordítás sarai(?) –, még inkább az (ön)igazolási és kifogási kísértetei (példának okáért: „mindent elmesélnék, de aláírtam egy titoktartási megegyezést, így hát nem tehetem”), meg a szükségtelen kiszólásai: „már ha az olvasó érti, mire gondolok”. Sokféle válasszal szolgál, a tényleges igazságot mégsem mondja ki? Az sem válhat előnyére, hogy összerakott és -fűzött darabbal jelentkezett – mintha csak vázlatok/tervek szintjén létezne –, noha így teljes az élettörténete. Fekete-fehérben láttatja, hol vannak a javítások, a kiégett helyek, a fogaskerékbe illeszkedő lyukak. Néhány szűrőn keresztülmegy a szöveg, mégis zavarba ejtő és kíméletlen az élmény. Időnként mintha kissé habozna megosztani szíve száguldását az óvatlan olvasóval, máskor viszont ömlesztve önti rá az önismertető örökbecsűit. Egyébként ritkák a hamis diagnózisok – mélységérzékelésük megfelelő –, kevés mondata légből kapott, remek kis rekonstrukció ez. Egy majdnem mindent feltáró (agy)műtét. Az elméjéből metszett emlékképek: nyüszítések, kaparászások és csikorgások elegye. Valóságos nőgyógyászati kórkép. Lényének egy összetört darabja.

A megsebzett, összetört és elgyötört nő szabadjára engedte magát. Elég bátor volt ahhoz, hogy lemeztelenítse a lelkét. Hosszú évek szívfajdalmát mossa ragyogó tisztára. Megemésztette és kiürítette magából. Kínál egyfajta balzsamot is a veszteségek okozta sebekre, melyek mindig vele maradnak – és a gyászt át tudja varázsolni valami mássá. Azt akarja, hogy mások is ismerjék meg azokat a csapásokat, amelyeken keresztülment, hogy lássák a helyzetet a saját szemükkel, és legyenek meg a saját, érvényes érveik. Békét lelt e folyamatban, mely lehetőséget adott rá, hogy valami egészen újat fedezzen föl magában a világnak e nagyon szokatlan és komplex időszakában. Ez az ő története, melyet nem fél ki- és elmondani: „nem a most és az itt sztorija, és nem is a másoké. A miénk. A nőké, és mi most már készek vagyunk rá, hogy elénekeljük: én így énekelem el az enyémet. Hogy megírtam mindezt.” S még rengeteg történet(e) vár meghallgatásra.

Kaszás Dávid

Sharon Stone: Kétszer élni, mi lehet ennél szebb. Lévai Márta fordítása, Művelt Nép Könyvkiadó, 2023