A Trónok harcán túl

Kevesen tudják azonban, hogy mielőtt Martin 1996-ban papírra (vagyis Wordstar 4.0-ra) vetette a Starkok és Targaryenek történetét, már elismert írónak számított, sőt, számos díjat nyert műveivel. Csakhogy ezek az írások nem a fantasy, hanem a sci-fi műfajához tartoztak: kardok és sárkányok helyett űrutazásról és az elképzelt jövőről szóltak. Bizony: mielőtt a Trónok harcával világhírű lett volna, Martin sci-fi íróként mindent elért, de akkor még csak egy szűkebb szubkultúra ismerte a nevét.

A magyar olvasó tájokozatlansága valamilyen szinten érthető, hiszen ezek a művek szinte hozzáférhetetlenek voltak. A Trónok harca sikere azonban meghozta a változást, és a kiadók elkezdték felfedezni Martin korábbi műveit is. A továbbiakban három olyan könyvről lesz szó, mely George R. R. Martin eddig kevésbé ismert oldalát mutatja meg.

Sci-fi és űrhorror a 70-es, 80-as évekből

Tavaly jelent meg az Álomdalok című kötet, amely Martin sokszínű életművének első húsz évéből válogat, az egészen korai, még iskolásként írt szövegektől a későbbi díjnyertes alkotásokig. Roppant érdekes végigkövetni, hogyan válik egy képregényrajongó kölyökből nemzedékének egyik legelismertebb írója, és hogy hogyan villan fel a későbbi írózseni egy-egy ismerős húzása a korai zsengékben. Néha azonban még ezeknél is érdekesebbek Martin megjegyzései, melyekkel az Álomdalok öt részét kötik össze: ezek kontextust teremtenek az elkövetkező művekhez, utalnak a megszületésük körülményeire, illetve a szerző elmeséli, hogy milyen állapotok között kellett dolgoznia fiatal szerzőként. Megjegyzései sokszor meglehetősen személyesek, szerelmekről, barátságokról ír bennük, lényegében mindenről, ami befolyásolta őt írás közben. Martin sosem ment a szomszédba egy kis iróniáért, ezért ezek a visszaemlékezések sokszor humorosra sikeredtek, de még így is kirajzolódik előttünk az a hihetetlen elhivatottság, ami egészen gyerekkorától jellemezte őt, valamint az is, hogy milyen nehéz helyzetben volt egy író, aki fantasyt, sci-fit vagy horrort akart írni a hetvenes-nyolcvanas években.

Fontos megjegyezni, hogy a kötet elején lévő igazán korai elbeszélések – még ha valaki látni is véli bennük a „felnőtt” Martint – egy gyerek írásai maradnak, még akkor is, ha ahhoz képest elég jól sikerültek. Inkább kuriózumként érdekesek, így az olvasást talán érdemes a későbbi, kiforrottabb szövegekkel kezdeni, mivel így nem kockáztatjuk a gyors kiábrándulást. Persze embere válogatja, lehet, hogy valakinek ezek lesznek a kedvencei.

A számos kiemelkedő írás közül csak néhányat említenék. A Dal Lyáért című elbeszélést Martin első viszonzott szerelme ihlette. Az űr kolonizálásával foglalkozó emberiség egy bolygón különös, humanoid lényeket talál, akik életük egy bizonyos pontján átadják testüket és elméjüket egy parazitának, aki/amely ezért cserébe eszményi és tökéletes boldogságot garantál nekik életük hátralévő részére (amíg a parazita lényegében fel nem falja őket). A helyszínre érkező emberi pár feladata rájönni, hogy mi készteti erre a rituális öngyilkosságra a bolygó lakosait, és miért lehet vonzó ez a fajta halál az emberek számára is. A kutatás során olyan kérdések merülnek fel, hogy van-e erősebb érzés a szeretetnél, illetve ha valaki egyszer megtapasztalja a tökéletes, extatikus boldogságot, képes lesz-e a továbbiakban beérni a hétköznapok által kínált apróbb örömökkel. A különös, egzotikus világ és az emberi természet alapvető kérdéseit boncolgató történet meghozta Martin első Hugo-díját.

A Homokkirályok című novella a Trónok harca után talán a legismertebb Martin-mű. Sci-fibe oltott horror, annak is a magasiskolája – akárcsak az Éjvándorok, melyből sorozat is készült. A Homokkirályokban egy unatkozó milliomos beszerez egy terráriumot, melyben hangyaszerű, de némi értelemmel bíró lények alkotnak önálló civilizációkat. A férfinak igencsak imponál, hogy az apró lények istenként tekintenek rá, azonban túl lassúnak tartja az építkezésüket, így többször is erőszakosan beavatkozik a kialakuló minitársadalmakba. A horror akkor jön el, mikor a lények kiszabadulnak, és kiderül, hogy elegendő táplálék birtokában a bogárméretnél jóval nagyobbra tudnak nőni. Táplálékként pedig bármi szóba jöhet, ami él és mozog. Az Éjvándorok klasszikus űrhorror: egy tudóscsapat misszióra indul az űr mélyére, az őket szállító űrhajó azonban szörnyű titkokat rejteget. Sorra történnek a furcsa balesetek, a kapitány magyarázatai pedig egyre kevésbé nyugtatják meg az utazókat...

Ászok és jokerek a Wild Cards-univerzumból

A Wild Cards – Fekete lapok egészen más olvasmány, mint az Álomdalok. Egy sokszerzős antológiáról van szó, melynek születésében Martin íróként és szerkesztőként is részt vállalt. A történetek egy megosztott univerzumban játszódnak, melynek alapvetése, hogy a második világháború után egy földönkívüli vírus terjedt el New Yorkban, mely megfertőzte gyakorlatilag az egész várost. A legtöbb ember teljesen tünetmentes volt, másokon azonban változások jelentkeztek. A Wild Cards az ő történetük. A mutációk teljesen véletlenszerűek: van, aki szerencsés lapot húzott és emberfeletti képességeket kapott, mások szörnyetegként végezték, testük és lelkük eltorzult. Az első kategóriába tartoznak az ászok, akiket a kormány is szeretne a szolgálatába állítani, míg az utóbbiak a jokerek, akik gettóba tömörülnek a város szélén.

A legenda szerint a történet Martin egyik szerepjátékos partijáról indult el, és mára egy húsz kötetből álló antológiasorozattá bővült (magyarul tavaly kezdték kiadni az egyes részeket). Az alapfelállás ismerős lehet a képregényekből (melyek bevallottan hatottak a műre), de a Wild Cards univerzuma korántsem olyan csillogó, mint első blikkre hinnénk. A jokereket lenézik, a társadalom kitaszította őket, nem egy közülük rettenetesen szenved a vírus hatása miatt. De az ászok élete sem csak a dicsőségről szól – a közvélemény könnyen ellenük fordul, és a legmagasabbról lehet a legmélyebbre esni. Martin ugyan csak egy írást jegyez az antológiasorozat első részében (mely bemutatja a Hatalmas és Nagyszerű Teknőst), de a kötetben a sci-fi más nagyjait is megtaláljuk (Roger Zelazny például egy olyan jokerről ír, aki időről időre álomba merül, és minden ébredés után más képességgel és más alakban ébred). Mivel egy többszerzős antológiáról van szó, az írások színvonala kissé ingadozó. Igazán gyenge egy sem akad köztük, viszont több olyan is van, amely igazi mesterműnek számít.

Vámpírhorror a lassan hömpölygő Mississippin

Természetesen nem feledkezhetünk meg a Lázálom című regényről sem, mely valószínűleg a legjobb vámpírregény, amit valaha írtak. A 19. században járunk, a Mississippin gőzhajótársaságok harcolnak az utasokért és az áruért. Abner Marsh az egyik legjobb kapitány, aki úgy ismeri a folyót, mint a tenyerét, összeférhetetlen természete miatt azonban nehezen talán munkát. Egy nap viszont rámosolyog a szerencse: egy titokzatos idegen, Joshua York elegendő pénzt ad neki ahhoz, hogy megépíthesse álmai hajóját, a Lázálmot. Az idegen mindössze annyit kér, hogy ő és társai helyet kapjanak a hajón, mely hamarosan híres, majd hírhedt lesz az egész folyón. Először csak a sebessége miatt beszélnek róla, később azonban furcsa pletykák kapnak szárnya a hajóval kapcsolatban, melyet mintha egy titokzatos kórság kísérne az útja során. Az 1982-es keltezésű regényben – amely magyarul 2013-ban jelent meg – Martin szakított az ismert és már unalomig elcsépelt vámpírképpel, és egészen egyedi közegbe helyezte át az ember és a szörnyeteg összecsapását. A könyv bővelkedik horrorban és drámában, de a történet lassan és méltóságteljesen hömpölyög, mint a folyó, amely mentén a horror játszódik. 

Láthatjuk tehát, hogy George R. R. Martin életműve korántsem csupán a Tűz és Jég ciklusából, valamint az ehhez köthető írásokból áll, ennél sokkal színesebb. Más írók valószínűleg a fél kezüket odaadnák ennek egy töredékéért is, de szerencsénkre szerzőnk továbbra sem lankad: ha minden igaz, jövőre már tényleg olvashatjuk a The Winds of Wintert. Addig pedig itt jön a Targaryen-legendárium…