A tekintet szenvedélye

Az ilyen olvasó a regény klasszikus kellékeiből legföljebb a – visszafogott – környezetleírással találkozhat benne, valamint néminemű időkerettel, s három szereplővel. Akikkel annyi történik, hogy egyikük a regény végére meghal, ám a „klasszikus” olvasó, ha megszokja a történetnélküliséget, efölött a fontosnak tartható tény fölött akár könnyen el is siklik.

A mű legjellemzőbb sajátossága az a nyelvi konstrukció, mely a történés helyett annak észlelését, megítélése módját ragadja meg. Pontosabban nem is megragadja a benyomásokat, hanem csak számba veszi őket, s érzéki-gondolati hatásaikat elemzi. Egyfelől tehát létrejön egy másodlagos történetszövevény, mely a lehető legelvontabban összpontosít arra, ami az elbeszélő tudatában mozaikosan, de azért mégiscsak összeáll, másfelől, s ez ennek a nyelvi konstrukciónak a legfőbb varázsa: a Blanchot-féle gondolatregény mondatai úgy imitálják a „klasszikus” elbeszélőprózát, hogy a bonyolult mellé- és alárendelések egyenként és külön-külön bármilyen világosak és egyértelműek (sőt roppant cselekményesek), maga a többszörös összetétel nem egyéb, mint a gondolat orgiasztikus eluralkodása a nyelven. Egy jellemző példája ennek a szövegépítésnek: „Mindez, és az érkező álom, és az álom túlsó oldalán a zajok, a valószínűleg a fürdőszobából érkező léptek fáradtsága, melyeket továbbra is hallottam, a szertefoszló arcok, melyek közeledtek és távolodtak, egy homályos figyelem érzése, melynek én voltam a középpontja és a tétje, nem is egy ellenséges felügyelő hatalom érintése, hanem valami még annál is rosszabb, mely különös módon hasonlított annak az ideges szorításnak az emlékére, amely éjszaka visszatartott, és még most, még az álom minden veszélyes áttételében is jelen volt, szorított és tartott, az utolsó pillanatban mindig megmentve egy engesztelhetetlen erő által: ezek a benyomások, és még ezer más, egészen közeliek a lázhoz, az igazság nélküli fecsegéshez, az idő szarkasztikus pusztulásához, újra és újra rám zuhantak, hogy bizonyítsák az alvó hiábavaló munkáját, és valamennyi belezuhant ugyanabba a nyugalomba, mely mivel egyáltalán nem pihenés volt, hanem valami mély és eleven dolog, kiengesztelte őket végtelen nagy örvénylése vadságában.”

A mű másik, nyelvi-szemléletbeli sajátossága a közvetettség, az a fajta távolságtartó technika, mely a szereplőket megfosztja cselekvésképességüktől, s mindennek vagy szenvedő alanyai, vagy áttételes elviselői: a szereplők szavakkal néznek, szavakon keresztül látják egymást, egymás szeme előtt (értsd: egymás szeme láttára és egymás szemében) élnek vagy halnak, vannak vagy nincsenek: „Hogy mégis mondjak róla valamit: rendkívüli módon láthatónak találtam.” Az ekként képsorozattá váló szövegben minden azon múlik, hogy valami látható-e vagy sem („ideje van a látásnak és ideje van a tudásnak”; „egyedül voltam, akarom mondani: csukva volt a szemem”). A szenvedő és passzív (nyelvi) formák a megszemélyesített fogalomhálózatnak is szerves sajátjuk, s ezáltal a költői beszéd felé közelítik a szöveget: „Bizonyos, hogy a nappal hiábavalóan rázárult önmaga határtalanságára.” Másrészt a szereplők mozgás- és életterének behatároló eszközei lesznek: „Itt senki sem kívánja hozzákötni magát egy történethez”; „Amikor egyedül találtam magam” stb.

Maurice Blanchot alkotásának ezek a redukciók így biztosítják az élményszerűségét. Az eszköztár visszafogása és a kellékek passzivitása azt eredményezik, hogy a regény főszereplőjévé az optika lép elő, a tekintet szenvedélye. A cím is erre vonatkozik: a dolgon (történeten, világon, nyelven) átlátni csak a kellő kegyelmi pillanatban lehet.

Maurice Blanchot: Mikor eljön az idő. Kalligram, 2009