A szülőföld igézetében

S miközben otthon érzi magát a Mezőföldön vagy az Alsó-Garam mentén, ugyanolyan magabiztossággal tájékozódik Bécsben, Münchenben vagy a Lüneburgi pusztán. Itthonról Európára tekint, külföldről haza. 2010. október 29-én töltötte be 60. életévét, munkássága esszenciáját nyújtó tanulmánykötete 2009-ben látott napvilágot a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gondozásában.

Mielőtt azonban magáról a tanulmánykötetről szólnék, személyes emlékekkel kezdem. Végzős gimnazista voltam, érettségi és pályaválasztás előtt. Budapesti felvételimhez a néprajz szakra szükségem lett volna a legfontosabb magyar tájegységek valamiféle néprajzi szakirodalmára. Mivel a számomra elérhető könyvtárakban ilyesmire nem (vagy csak mérsékelten) találtam, valaki azt javasolta, írjak a nagyobb magyarországi városok gimnáziumaiba, azoknak is a harmadik évfolyamába: ha módjukban áll, küldjenek valamilyen tájékoztató anyagot térségük népi kultúrájáról, folklórjáról. Naivitásomat jelzi, fel sem tételeztem, hogy olyan nagyobb városokban, mint mondjuk Szeged, Debrecen vagy Székesfehérvár nem csak egy gimnázium van… Tízegynéhány helyre küldtem szét levelemet, s kettő választ kaptam: Debrecenből és Székesfehérvárról (a postások nyilván a legnagyobb vagy a postához legközelebb fekvő iskolába kézbesítették irományomat). Debrecenből egy harmadikos leány írt (és küldött prospektusokat, információs anyagokat a Hajdúságról, az Alföldről), Székesfehérvárról pedig Lukács László, aki – akkor negyedéves debreceni, történelem–földrajz–néprajz szakos egyetemi hallgatóként – éppen a József Attila Gimnáziumban volt gyakorló tanár. S mit ad Isten? Levelem éppen az ő osztályába került. A diákok tudván, hogy fiatal tanárjelöltjük néprajzot is végez, természetes, hogy megmutatták neki a kérésemet. Lukács László azonnal írt egy barátságos, biztató hangú levelet, megtoldva Fejér megyei vonatkozású néprajzi publikációkkal… Ily módon ő lett az első eleven néprajzkutató, akivel kapcsolatba kerültem, noha személyes találkozásra csak évek múlva került sor. Megismerkedésünk körülményeit azért írtam le viszonylag részletesen, mert pontosan jellemzi Lukács László egész habitusát. Ahogy a számára ismeretlen kisdiáknak hosszú levelet írt, és segítette csetlő-botló tájékozódását, ugyanebben a szellemben tevékenykedett egész életében. Nem hinném, hogy maradna fiókjában megválaszolatlan levél!

Az egyetem elvégzése után a székesfehérvári Szent István Király Múzeum etnográfusa lett. 1978–1979-ben Gunda Béla Herder-ösztöndíjasaként töltött egy tanévet a Bécsi Egyetemen. Terepmunkát nemcsak szűkebb pátriájában, hanem Magyarország határain kívül, elsősorban Szlovákiában, Romániában és a korabeli Jugoszláviában is végzett. 1990–1991-ben Humboldt-ösztöndíjasként töltött két esztendőt a müncheni egyetemen. Közben a tudományos ranglétrán is szépen haladt felfelé, jelenleg az MTA doktora, egyetemi tanár, a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola oktatója. Szikár tömörséggel ennyi Lukács László tudományos pályájának vázlata.

S most megint vissza kell térni részben személyes, egyszersmind tájainkat érintő tényekre. Amikor az 1980-as évek elején a Csemadok Érsekújvári Járási Bizottságának égisze alatt létrehoztunk egy Néprajzi Szakcsoportot, s rendszeres, továbbképző összejöveteleket, majd szintén rendszeres terepkutatásokat, nyári néprajzi kutatótáborokat szerveztünk, Lukács László szinte tiszteletbeli tagja lett (vagy később, ha nem szűnünk meg, lehetett volna) szakcsoportunknak. Előadásokat tartott, részt vett a terepmunkában, könyvekkel, szakirodalommal, saját gépkocsival (!) segítette a munkánkat. Később, amikor megalakult a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, összejöveteleinek, tudományos tanácskozásainak szintén elmaradhatatlan résztvevője, segítője lett. Sorolhatnám azt a végtelenül sok tudományos eredményt, amit csak a mi rendezvényeink nyomán produkált: egyrészt saját tanulmányai révén (személyes tudományos produkciójának ezek a dolgozatok, tanulmányok természetesen csak egy kis töredékét alkotják!), de ha lehet, még ennél is fontosabbak azok az eredmények, amelyek ösztönzéseire, szakmai útmutatásai nyomán születtek a mi műhelyeinkben.

Sárfőtől Mezőföldig a címe a fentebb már emlegetett, a közelmúltban megjelent tanulmánykötetének. A cím a tanulmányok (részbeni!) földrajzi kereteit adja csak meg, az alcím viszont pontosít: Táj- és népkutatás Fejér megyében. Láthatjuk, a földrajzi keret itt már némileg tágul/módosul, s tartalmilag is definiál: a néprajz hagyományos vonulatát követve, egy adott kultúrtáj (több kultúrtáj) népéletének dokumentálását, bemutatását, értelmezését, szélesebb összefüggések közé helyezését ígéri. Táj- és népleíró dolgozatokról van szó tehát, illetve – hogy egészen pontos legyek – az ember, az emberi tevékenység által meghatározott táj, s az azt lakó ember kultúrájának a bemutatása a célja. Az olvasó ily módon képet nyerhet Fejér megye tájainak (Mezőföld, a Velencei-tó, a Velencei-hegység, a Vértes térsége), egyes településeinek (Csákvár, Csákberény, Sárbogárd, Dunapentele, Zámoly) néprajzáról, néprajzának egyes jelenségeiről, törvényszerűségeiről. Amolyan egymáshoz ragasztott mozaikkockákból összerakott tabló ez a szülőföld néprajzáról. Még nem monográfia, ám jóval több is, mint egyszerű tanulmánykötet.

A szerző, Lukács László, miközben lokálpatrióta is szeretne lenni, állandóan feszegeti is ezeket a kereteket. Így aztán, amolyan függelékként (ő Kitekintésnek mondja) az adott, Fejér megyei geográfiai környezeten túlmutató tanulmányokat is a kötetbe sorolt (nota bene: ez a „kitekintés” jóval több mint egynegyedét adja az egész, több mint négyszáz oldalas kötetnek!). Így kaptak benne (a kötet címének dacára) bihari, sárréti, felső-őrségi, moldvai és Garam menti kutatási eredményeket prezentáló tanulmányok is helyet. Az utóbbi a fentebb már említett Alsó-Garam menti, nyolcvanas évekbeli kutatótáborok kéméndi, barti, kőhídgyarmati, kicsindi, kisgyarmati és garampáldi tudományos eredményeit (kiegészítve a nem Alsó-Garam menti Leléd hasonló anyagával) adja közre. A szerző ugyanazokat a jelenségeket figyelte az összes kutatóponton, jelesen az emberi erővel történő teherhordás, az árucsere, a táplálkozás jelenségeit, a táplálkozási szokásokat és a szentek kultuszát. Ez magától értetődő módon nagyszerű összehasonlítási alkalmat is kínál. Megjegyzendő, hogy ezek azok a témák, amelyek Lukács Lászlót eddigi pályafutása során is foglalkoztatták. És hát ezek azok, amelyek a maguk részletes kidolgozottságában ebben a gyűjteményben nem jelennek meg. További tanulmánykötetet/köteteket tölthetnének meg azok a dolgozatai, amelyek kifejezetten a népi építészet vagy a népi teherhordás témakörének, illetve a népszokások jelenségcsokrának (ezen belül kiemelten a karácsonyfa-állítás szokásának a kérdésköre, farsangi, Orbán-napi szokások, a húsvéti korbácsolás problematikája stb.), a kultúra (természetesen a népi/paraszti kultúra) táji tagolódásának, kapcsolatrendszerének, a Duna néprajzának (a folyó mint kultúrákat összekötő, közvetítő kapocs) részletekbe menő, elemző tárgyalására vállalkoztak.

Összegezve a fentebb vázlatosan bemutatott tanulmánygyűjteményt, elmondható, hogy miközben (látszólag!) partikuláris témákat, problémákat feszeget, illetve csak (!) bizonyos jelenségeket leír, a szövegeket egybeolvasva mégis egy rendkívül gazdag univerzum (cseppben a tenger!) bontakozik ki előttünk. További elemzéssel a kötetből viszonylag könnyedén kifejthető lenne (noha ő ezt definíciószerűen itt nem adja) Lukács László népikultúra-, néprajzszemlélete. Az, hogy mit gondol ő a 21. század elején a magyar, az európai néprajzról, milyen szerepet szán az efféle vizsgálódásoknak. Azt hiszem, hogy végső soron talán e kis írásból is kiderülhetett…

Fentebb azt találtam mondani, hogy az egykori érsekújvári Néprajzi Szakcsoport akár tiszteletbeli tagjának is tekinthetné Lukács Lászlót. Nos, biztos vagyok benne, hogy a csoport egykori tagjai – Batta Jolán, Dániel Erzsébet, Fazekas Mónika, Gáspár Eszter és István, Káplóczky Bea, Kemény József, Nagy Endre stb. – nem veszik rossz néven, ha megkérdezésük nélkül ugyan, de a nevükben is kijelentem: ha létezik még egy virtuális Néprajzi Szakcsoport, akkor abban Lukács Lászlót örökös tagság illeti meg.

Ennek szellemében kívánok innen, a Csallóköz keleti sarkából a hatvanesztendős Lukács Lászlónak minden jót! (Liszka József)