A szóvá tett zene

A magyar szellemi (és egyházi) élet legjava foglalt helyet a rádió stúdiójában, majd költözött be a megnyugtató kék színével hívogató könyvbe: többek között Esterházy Péter, Olofsson Placid, Jelenits István, Beer Miklós, Kozma Imre, Pál Ferenc vagy Várszegi Asztrik. A választott cím, a Zeneközelben ideális és idilli helyszínről tesz tanúbizonyságot: úton lenni (fülünkben Paganinivel vagy Bartókkal) boldogság, zeneközelben lenni öröm. Közel a zenéhez, az erősebb lét közelében.

A beszélgetések könnyed, csevegő stílusa, a komolyság és a humor közötti ügyes egyensúlyozás, a hivatalos hangvétel és a formaságok tudatos hiánya azt a benyomást kelti, mintha közeli barátok ültek volna össze azzal a céllal, hogy közös szenvedélyüknek, a zenének hódoljanak. A szakmai hozzáértés a műsorvezető részéről az érthetőség határain belül marad; zeneértő és zeneszeretők jól kiegészítik egymást, s azzal, hogy más irányból közelítik meg az adott darabot, a mű maradéktalan feltérképezéséhez járulnak hozzá.

„Ha az ember mindent megtesz – tehát az alapfeladatok: műveltnek kell lenni, érzékenynek kell lenni, tehetségesnek kell lenni, jó formában lenni –, ha ezek mind megvannak, akkor működik valami” – mondja Esterházy Péter az írás kapcsán. Egy másik interjúban a most decemberben századik születésnapját ünneplő Placid atya mesél arról, hogyan énekelt az őröket kijátszva a halálraítéltek cellái előtt a Gulágon töltött éveiben. Jelenits István piarista szerzetes pedig a vele készült beszélgetésben személyes, karácsonyhoz köthető élményeibe avatja be a hallgatót, illetve az olvasót.

Ha a könyvben hibát kell keresni, kevés, de akad. A beszélgetések elején olvasható felvezető szövegek más-más okból, de giccsesre, sziruposra sikerültek, egy kis körültekintéssel, objektív irányba mozdulással mindez elkerülhető lett volna. A könyv másik hibája, ha egyáltalán ez felróható negatívumként egy beszélgetésekből összeállított kötetnél, a műsorvezető túlzott jelenléte, aki talán jobban tette volna, ha visszahúzódik kissé, és több teret hagy az interjúalanyának. Az intenzív jelenlét talán Juhász Előd személyiségéből következik, s nem érheti vád ezért, de a szerkesztők nyugodtan lerövidíthették volna a kérdéseket és jobban megszerkeszthették volna a szövegeket, elkerülendő a felesleges szóismétlések és a helyenként zavaró mondatok halmazát. Hogy a könyvhöz nem jár CD, kisebb szépséghiba – vagy inkább kihagyott lehetőség.

„Akárhogy is, zenéről írni képtelenség. Hallgatni kell” – írja Vass Norbert fiatal kritikus, szerkesztő, és frappáns állítása komoly hívekre találhat a lelkes műélvezők között. Persze, a zenéről azért sokféleképpen beszélünk: nyugodtan, áhítattal, szakmaian, hiába összetéveszthetetlenül esetlegesebb és törékenyebb a szóbeli közlés, mint az írásbeli. És miért is ne: egy Mozart-darab meghallgatása, majd az élmény megosztása közel hozhat egymáshoz két ismeretlent, amennyiben bízunk a zene összetartó, netalántán társadalomalakító erejében.

Juhász Előd: Zeneközelben 3. Nap Kiadó, 2016. 217 oldal.

Ayhan Gökhan