A szlovákiai magyar kultúra tényleg meghal, ha így beszélünk róla

Mielőtt ízekre szednénk az előadásokat, érdemes megnézni, miről is szólt a konferencia. Vagy helyesebben, miről szeretett volna szólni. És még inkább: mit jelent mindez a társadalmi valóságban? A felhívás így szólt: „A kulturális alapellátás és közösségfejlesztés, valamint a kulturális intézményrendszer kiépítése céljából hívtuk össze a kerekasztalmegbeszélést. Elsődleges célunk a közszférában való szerepvállalás, valamint a kultúra újrapozícionálása és egy olyan jövőkép felvázolása, amelyben a kultúra napi szintű tevékenységként kap helyet.” A konferencia címe – A kultúra újrapozícionálása – és a fenti leírás elég általános ahhoz, hogy joggal hihessük, a cél nem csak a folklórmozgalom kibeszélése volt. Ez még úgy is teljesen elképzelhető lett volna, hogy az egészet Zselízen, az ötvenedik Országos Népművészeti Fesztivállal együtt szervezték meg. Az előadások jórészt mégis a néptánc, a népművészet helyzetéről szóltak. Az ellentmondás azonban nagy igazságot takar, ugyanis tényleg ez a valóság: ha szlovákiai magyar viszonylatban kultúráról van szó, legtöbbször valóban néptáncos körökre, citerákra és hímzett ruhákra gondolunk. A Csemadok a szlovákiai magyar kultúra legfontosabb intézménye, érdeklődési tere szintén ritkán nyúlik túl a népművészeten. Ez nagyon régóta így van, mivel a kezdetekben is így volt. Egy adott történelmi-politikai helyzetben a népművészet volt az, amivel közösséget próbáltak kovácsolni az egyébként nem közösségként működő csehszlovákiai magyarságból. Ezek az idők azonban elmúltak, egy kicsit talán fel lehetne engedni, ugyanis miközben a folklórmozgalom narcisztikusan saját szerepét hangsúlyozza és némiképpen önmagát sajnáltatja, valódi kulturális terek nélkül tényleg nem lesz túl klassz dolog Szlovákiában magyarnak lenni. 

Ugyanis ezek voltak a konferencián felmerülő legfontosabb problémák: egyre kevesebb a néptáncos, az emberek nem érdeklődnek a továbbképzések iránt, nem jönnek el a fellépésekre, a népművészet a politikai rendezvények kellékévé degradálódott, továbbá – vajon mit csinálnak a gyerekek szabadidejükben? Kissé kiábrándító 2016-ban egy konferencián komoly érvként hallani, hogy a gyerekek inkább számítógépeznek, mint néptáncolnak, és köztudott, hogy a játékok függőséget okozhatnak. 

Szerencsére valószínűleg nem így van. Attól még, hogy a gyerek nem néptáncol, csinálhat értelmes dolgokat, sőt, csinálhat hülyeséget akkor is, ha néptáncol. Nem akkor fogunk asszimilálódni, ha nem lesz elég hagyományőrző csoportunk, hanem akkor, ha nem fogadjuk el a valóságot, elzárkózunk tőle, és a régi paradigmákat ismételgetjük a végtelenségig. Nem a folklórmozgalom ellen akarok szólni, mert fontos és jó dolognak tartom. De ha ez a valóság, és tényleg csökken iránta az érdeklődés, akkor talán be lehetne látni, hogy ez egy történelmi-társadalmi folyamat következménye. (És persze, ha megnézzük az idei népművészeti fesztivál programját, az sem azt sugallja, hogy a folklórmozgalom óriási veszélyben lenne. Maximum kisebb lesz, de a méretnek nem kellene okvetlen minőségi romlást is eredményeznie.) A kortárs néprajz és kulturális antropológia már rég túl van azon, hogy népi kultúrán csak a csizmacsapkodást értse. Ma már szinte közhely, hogy a gútai graffi ti ugyanannyira népművészet, mint az előbbi. Ennek sajnos nem sok nyoma van a hazai diskurzusokban, ami azért aggasztó, mert elmélet és gyakorlat idővel egyre távolabb kerül egymástól. Kulturális identitást pedig sok mindenre lehetne építeni: urbánus terekre, rockzenei szcénára, tájra, tulajdonképpen bármire, amit több ember magáénak érez. Ha ezeknek teret és támogatást adnának, akkor talán azon sem kellene aggódnunk, hogy mit csinálnak a gyerekek, ha nem táncolnak. Elméletben nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Csemadok bővítse az általa lefedett területet. Végtére is nevében csak a „társadalmi” és a „közművelődési” szerepel, ami nagyon sok mindent jelenthet. 

Tehát egyáltalán nem hiszem, hogy Agócs Gergelynek a konferencia nyitóelőadásában igaza lett volna, amikor teljes meggyőződéssel azt mondta, hogy a szlovákiai magyar közművelődés halott, a hagyományos műveltség halott, a falusi gyerekek ma már műveletlenek és unalmasak. Szerinte ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem ismerik a népdalokat, s közben elveszítjük identitásunk olyan alappilléreit, mint a viseletek. Ez nyilvánvalóan hatalmas túlzás, amely a valóság el nem fogadásán alapszik. Hagyományos és autentikus lehet bármi – ezek ugyanis relatív fogalmak. A folklórmozgalomnak talán tényleg újra kell értékelnie magát, felül kell vizsgálnia módszertanát és kommunikációját – mindez biztosan hasznos lehet számára. De nehéz lesz, ha az okostelefont kizárólag az elbutulás eszközeként fogják emlegetni. 

A fentieket árnyalta Huszár Lászlónak, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatójának az előadása. Huszár már nem népi kultúráról, hanem a mindennapok kultúrájáról beszél, és láthatólag van némi fogalma arról, hogy 2016-ban hogyan lehet kultúrát közvetíteni. Mint mondja, ehhez azonban a szakmaiság és az intézmények erősítésére, valamint biztosabb anyagi háttérre lenne szükség. Részben ezeknek a dolgoknak a megvitatását vártam a konferenciától, ami sajnos elmaradt. Pedig mindez fontos lehet akkor is, ha a szervezők továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy ha kultúráról beszélünk, akkor kizárólag népművészetről beszélünk. A többiről talán majd legközelebb, végül is, ez volt az első alkalom. 

Nagy Zsófia