A szlovák történelem magyarországi vizeken

Kicsit meglepett, mikor arra a kérdésemre, hogy vajon melyik lehet az ország egykori nemzetiségei közül az, amelyik ezer évig kizárólag a magyar királyságra tekinthetett hazájaként, a diákok szinte az összes egykor az országban élt nemzetiséget felsorolták, mire megérkezett a helyes válasz: a szlovákok. Az még inkább meglepett, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása a tanári kar történelem szakos tanárainak is fejtörést okozott. Persze, tévedés ne essen, egyáltalán nem arról volt szó, hogy a tanári kar ezen részének tárgyi, tudásbeli hiányosságai lettek volna (a tanárok között neves tankönyvszerző is volt!), hanem csupán a számomra egyszerűnek tűnő kérdés a számukra egy teljesen új megközelítést jelentett, mellyel eddig még nem találkoztak.
Az egyébként színvonalas magyarországi történelemoktatásban a nemzetközpontú megközelítésnek köszönhetően viszonylag kevés szó esik az egykor nyelvileg oly sokszínű ország más nemzeteiről, ennek is köszönhető, hogy általában véve a magyarországiak szinte semmit nem tudnak a szomszédaik történelméről, nyelvüket, kultúrájukat nem ismerik. Ez természetesen kihat a felnövő fiatal történészgenerációkra is, melyek érdeklődése így ritkán fordul a szomszédos nemzetek felé, pedig – már-már közhelyszerűen hangzik – csak egymás kölcsönös ismerete (és tisztelete) vezethet el az egymás iránt táplált előítéletek és a nemzeti görcsök megszüntetéséhez.
Ezért is érdemel kiemelt figyelmet az a pozsonyi Kalligram gondozásában idén napvilágot látott tanulmánykötet („Egész Szlovákia elfért egy tutajon...”), mely a tehetséges fiatal budapesti történész, szlovakista Demmel József tíz, szlovák történelemmel foglalkozó tanulmányát tartalmazza. A konfrontatív tárgyalásmódot feltételező címmel éppen ellentétes módon a könyv szerzője a konfliktusokkal terhelt közös szlovák–magyar múlt konfliktusmentes értelmezéséhez kíván módszertani kereteket, egyben gyakorlati útmutatást adni. „A szlovák témájú, hasonló irányba mutató tanulmányaim kötetbe való rendezésével – írja Demmel könyve előszavában – egy alternatív beszédmódot szerettem volna kialakítani, amely a nagy nemzeti narratívák mellett a 19. századi közös múltról és különváló történelemről egy párbeszédkészebb diskurzus létrejöttét segítheti elő. Hiszen a szlovák történetírásban és a közbeszédben ez a hosszú évszázad a sorozatos sérelmek és a nemzeti öntudat felvirágzásának a korszaka, ahol ignorálják az egyébként megkerülhetetlen kontextust, a magyar állami, társadalmi és politikai kereteket [...] A magyar történetírás fősodra pedig csak ritkán kezeli súlyának megfelelő módon az ország soknemzetiségűségének a problémáját. Ez a látásmód azért jelent problémát, mert bár attól külön tőről fakad, mégis látszólag egybecseng a 19. századi magyar politikusok intoleráns nemzetiségi-szemléletével.” A szerző úgy véli, a magyar és szlovák történetírás konfliktusai a múltértelmezésben mindkét részről domináló politikatörténeti szemléletmódra vezethetők vissza, melynek felszámolásához modern társadalomtörténeti kiindulópontból volna érdemes hozzákezdeni. Az újfajta megközelítés azonban néhány kérdést is felvet, mint például a posztmodern kihívása által hangsúlyossá vált, a történelmi források nyelvi közvetítés általi megismeréséből fakadó problémákat. Demmel szerint ezt szem előtt tartva és elfogadva a múlt különböző, de azonos értékű interpretációinak legitim voltát, nagyobb sikerrel kecsegtetne a történelmi események és problémák kortárs szemtanúinak kiinduló nézőpontjait vizsgálat alá venni, mint ha ezek objektív valósághoz való viszonyát elemeznénk. Egy konkrét példával élve: ha a Tisza Kálmán és egy szlovák nemzetiségi vezető között lezajlott szóváltást vizsgálva nem arra keressük a választ, hogy kinek lehetett igaza, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az egymástól elszenvedett vélt vagy valós sérelmek hatására mindkét oldalon egy olyan politikai diskurzus alakult ki, mely lehetetlenné tette a megegyezést (lásd 7. fejezet: Tisza Kálmán és a szlovákok, avagy egy szóváltás anatómiája). A módszer különösen eredményes lehet olyan életutak vizsgálatakor, mikor a mindenkori elit második vonalát veszszük górcső alá, mivel őket a régiónkat jellemző gyakori hatalmipolitikai változások inkább alkalmazkodásra kényszerítették. A szerző továbbá úgy véli, esetünkben megkerülhetetlennek tűnik a mentalitástörténeti megközelítés. Hibás következtetések levonásához vezethet, ha a múltról saját kultúránk, mentális mintáink nyomán állítanánk fel hipotéziseket. Ebből eredeztethetjük a korszakkal foglalkozó történészek leggyakrabban elkövetet hibáit: a XXI. század elejéről vetítenek vissza a XIX. században bizonyosan nem létező nemzetfelfogásokat, identitásmintákat és identitásstruktúrákat, leggyakrabban pedig a két nemzet egymáshoz való jelenlegi viszonyát tekintik kiindulóalapnak vizsgálatuk során. Ugyancsak célravezetőnek tűnik vizsgálati tárgyunk mikrotörténelmi alapon történő megközelítése, ugyanis a szlovák témájú, kis léptékű vizsgálatok esetén a kanonizált szlovák nemzeti történelem hagyományos formájában csak kevéssé lehet alkalmas keret. Az 1848 előtti szlovák történelem egyébként is csak nehezen erőltethető bele a politika történeti keretei közé, ami így szinte megkívánja a társadalomtörténeti megközelítést. Demmel úgy véli, hogy a Magyarországon eddig született szlovák tárgyú történelemkönyvek azért nem keltették fel a szélesebb történésztársadalom érdeklődését, mert mindeddig hiányzott egy meggyőző koncepció, világos metodológia, mely – a történész személyétől többnyire függetlenül – egy olyan beszédmódot alakított volna ki, mely mindkét fél számára elfogadható lett volna. Ennek az új beszédmódnak ugyanakkor kész struktúrát, narratívát kell nyújtania, mert ha a két történetírás közelítését a folyamatos kompromisszumokra alapozzuk, akkor vagy már az elején elakadunk, vagy elfogadhatatlanná kreáljuk a két, legalább térfelenként elfogadható narratívát. A szerző úgy véli, hogy ha a fentebb vázoltak alapján vetjük vizsgálat alá a szlovák történelmet, akkor elkerülhetjük a vitapontok jelentős részét, mivel a történeti szövegekben így nem köszönnek vissza a korszak szembenálló szereplőinek érvei. „Ennek az ambiciózusan egyfajta paradigmaváltásnak is nevezhető törekvésnek – hangsúlyozza a szerző könyvének módszertani bevezető tanulmányában – komoly tétje van, mégpedig hogy sikerülhet-e létrehozni egy közös korpuszt, egy olyan szöveguniverzumot, amelyet a szlovák és a magyar történetírás is egyformán érvényesnek tarthat, és mindkét fél ugyanazt az értelmet tulajdonítja neki. Nem mellékes megjegyezni, hogy csak e szöveguniverzum létrehozása után lehetséges egyáltalán az eredményesség reményében nekilátni a történeti fogalmak tisztázásának.”
Demmel nem hagy kétséget afelől, hogy módszertana kiválóan alkalmazható a gyakorlatban is. Könyve tíz tanulmánya ezen finomra hangolt metodikai eszközökkel végzett mélyfúrás a XIX. századi szlovák történelemben. Megtudhatjuk például belőlük, hogy mi késztethette Komjáthy Jenőt az Akasszátok fel a pánszlávokat! című soviniszta versének a megírására, vagy megismerkedhetünk azokkal a hatásokkal, melyek Milan Rastislav Štefánik nemzetfelfogását alakították magyarországi gyermekés tanulóévei alatt, de olvashatunk a csernovai csendőrsortűzről új szempontok bevonásával készített elemzést is. A Tarín egyesület 1844–47 közötti történetét vizsgálva a szerző többek között érzékletesen mutatja be a szlovák nemzeti kánonból kimaradt evangélikus-katolikus ellentétet, illetve szlovák történészek ez irányú elfogult beállítottságát, míg az 1848 és a szlovákok, valamint a Tisza Kálmán és a szlovákok... című írásokból arra kaphatunk választ, miként lehet oly sok vitát kiváltó témákat, mint 1848 vagy a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika olyan megközelítésben tárgyalni, hogy az mindkét fél számára elfogadható legyen. Érdemes külön szólnunk a több tanulmányban is felbukkanó Gerometta család tagjairól. A 18. században Felső-Magyarországon gyökeret vert olasz származású, de a környezet hatására szlovákká asszimilálódott família tagjaiban a szerző kiváló anyagra lelt a formálódó szlovák nemzeti identitás problémáinak a bemutatásához („...jen šereghajtók budou” és Egy szlovák képviselő 1848-ban).
A kiterjedt szlovák és magyar levéltári kutatásokra és a vonatkozó szakirodalom alapos ismeretére támaszkodó tanulmányok, mindamellett, hogy számos új színnel gazdagítják a korszakról alkotott képünket, elsősorban a fentebb ismertetett módszertani vonatkozásaikért érdemelnek kiemelt figyelmet. A szerző által felvázolt keretek reális alternatívát nyújthatnak a magyar és szlovák történészek közti szakmai diskurzus új alapokra helyezéséhez. Ennek megvalósulása azonban már kizárólag a két nemzet historikusain múlik. Mindaddig a kötet szlovák fordításának az elkészítése volna a legsürgősebb teendő.
Galo Vilmos

(Demmel József: „Egész Szlovákia elfért egy tutajon...”, Kalligram, Pozsony, 2009.)