A szívével hallja a hangokat

Nincs benne önsajnálat, akaraterő annál többSomogyi Tibor felvételeiFiatal, temperamentumos, akaratos, célratörő. Érdeklődési körébe sok minden belefér: az olvasás, a zenélés, az utazás, kerámiakészítés és üvegfestés, rajz. És mert diplomamunkája megvédésére készül, majd nemsokára államvizsgázik a pozsonyi Komenský Egyetem Pedagógiai Karának gyógypedagógia tanszékén, nyilvánvaló, hogy a tanulást sem veti meg. Az egyetem kiválasztása nem volt véletlenszerű, Orosz Angéla ugyanis gyengénhalló.

Mielőtt leülünk beszélgetni, kiköti, hogy autorizálni szeretné a riportot. Azért, nehogy túldicsérjem. Persze, ebbe nem megyek bele, érveket ütköztetünk, majd megegyezünk abban, csak akkor javít bele a szövegbe, ha valami netán nem felel meg a valóságnak. Míg felszeleteli a süteményt és elkészíti a kávét, édesanyját, volt iskolatársamat faggatom lánya hallásromlásának körülményeiről. – Megszületése után semmi rendellenességet nem tapasztaltunk, bár bevallom, óvodás korában valami feltűnt nekem. Csak, ugye, nem tudtam megfogalmazni pontosan mi az, amit furcsállottam. Angi elsősként magas volt, ezért a tanító néni a hátsó padba ültette, s amikor némi hallásproblémája akadt, ennek tulajdonítottuk. A gondok a második osztályban jelentkeztek, az olvasásnál és a tollbamondásnál. Ha a pedagógus háttal állt és úgy diktált, Angi szavakat, mondatokat hagyott ki – emlékezik Oroszné Hollósy Katalin mérnök. A gyermeküket féltő szülők – az apa ráadásul zenész – nyomban orvoshoz fordultak, majd elkezdődött a tortúrák sorozata. Az orrmandula után eltávolították Angéla garatmanduláját, majd egy tömlő segítségével rendszeresen a hallójáratait tisztították. – Hetente háromszor-négyszer is, összesen vagy 150-szer. És mindig kakukkolnom kellett – ül közénk kuncogva a csinos egyetemista. Végül Katalin asszony megsokallta a hazai orvosok hasztalan próbálkozásait, lánya leleteit a világ több klinikáján konzultáltatta. Budapesten is megvizsgáltatta a kislányt, a felállított diagnózis megegyezett a hazaival. – Nagyon bonyolult folyamatról, továbbviteli zavarról beszéltek az orvosok. Meg arról, hogy Anginak maradékhallása van csupán. Visszamenőleg nem lehetett megállapítani, hogy mióta. Ezt a lányom sem tudja behatárolni. Talán azért, mert nem tudatosan, biztosan kényszerből, de szájról olvashatott már óvodásként is. Hétesztendős korában a halláskárosodás miatt kissé romlottak tanulmányi eredményei, a hátrányt szorgalommal dolgozta le. – Ez nem is érdekes, folytassuk másutt – veti közbe Angi, s nem bánja a betegségével kapcsolatos kérdéseket sem. – Azt tudom, hogy ötödikes koromban hallókészüléket írt fel az orvos, és nem akartam hordani. Talán azért, mert én tudok beszélni, aránylag gazdag a szókincsem is – mert szerettem és ma is szeretek olvasni –, és nem akartam különbözni a társaimtól.

Szívesen segít édesanyjának, nemcsak akkor, ha vendég érkezik A pozsonyi Duna utcai alapiskolában a mama a pedagógusok előtt feltárta lánya hallásproblémáját. – Nem okozott gondot odafigyelni a pedagógus magyarázatára, mert tanulni is szerettem. Annyit bevallok, kezdetben talán csak az angollal volt bajom, de feltehetően bennem volt a hiba, hiszen a gimiben nagyon megszerettem. Igaz, hetente egyszer magánórákra jártam, végül angolból érettségiztem.

Majd mielőtt belekezdene pályaválasztási dilemmájának ecsetelésébe, megválaszolja kérdéseimet. Arról faggattam, nem gúnyolták-e osztálytársai, kapott-e segítséget tőlük éppúgy, mint a tanároktól. – Gyerekként előfordult, hogy csúfoltak, de nem nagyon szívtam mellre. Később az osztálytársak zöme, néhány baráttól eltekintve, semlegesen viselkedett velem. A gimiben anyu ugyancsak felvilágosította a tanárokat, nézetem szerint azért is integrálódhattam, mert ő is Duna utcai növendék volt. Olykor persze akadtak kisebb zűrök, főleg ha a tanár túl gyorsan beszélt. Nem voltam rest, elmentem utána és megkértem, magyarázzon lassabban, mert nem győzöm a száját nézni és közben gyorsan jegyzetelni is. Tollbamondásból viszont felmentettek.

Anginak, ami a továbbtanulást illeti, sok mindenhez lett volna kedve. Tetszett neki a pszichológia, a műépítészet. Egyet biztosan tudott, kizárólag matematika-, fizikamentes egyetem jöhet számításba. Végül egy családi ismerős, volt Duna utcai növendék tanácsára jelentkezett a gyógypedagógiai tanszékre. Azzal biztatta, ismer valakit, aki teljesen süketen sikeresen befejezte az egyetemet. – Tulajdonképpen előttem szüleim példája lebegett, anyukám programozó, apu zenész. Nem csoda, hogy vonzódtam a zenéhez én is. Fuvolázni tanultam, s mit tagadjam, a tanárom nem volt jó. Ha eltévesztettem egy hangot, magából kikelve kiabált velem. Egyszer apu kísért el a zeneiskolába – nekem az külön öröm volt, mert akkoriban külföldön dolgozott –, és persze a zenetanár ordítása kihallatszott az épületből. Apukám furcsa arckifejezéssel mesélte élményét, majd megkérdezte, csak nem veled ordított? Nem szép dolog, tudom, de nemmel válaszoltam, hiszen lenyelte volna „kollégáját” – neveti el magát Angi és a mama is. A végzős egyetemista a felnőttek komolyságával beszél arról, hogy társadalmunkban sok az előítélet az egészségkárosultakkal szemben. Mintha az egészségesek közössége nem venné tudomásul a betegek szükségleteit, a normális életbe való beilleszkedés óhaját. – Én valahol önkéntelenül megéreztem, később már tudtam is, úgy akarok élni, mint a többiek. És azt is, hogy nemcsak többet kell tudnom, meg is kell előznöm egészséges társaimat.

– Csak tisztelni tudom Angi egészséges önbizalmát, akaratát, bár igaz, hogy édesapjával önállóságra neveltük. Természetesen megviselt bennünket halláskárosodásának a ténye, mégsem kezeltük betegként. Tudatosítottuk, hogy ha a szülő nem hisz gyermekében, abban, hogy képes elérni valamit, akkor az a gyerek nem is teljesít. Angi mindig is maga intézte hivatalos ügyeit, tanulás mellett talált időt arra, hogy szabadidőközpontokban ismerkedjen meg néhány művészeti ágazattal. Rajzai, kerámiái, üvegfestményei művészi beállítottságát tükrözik. A zene iránti vonzódása vagy utazási vágya is érthető. Tavaly augusztusban elment Angliába, s bár féltettük, támogattuk. Nagyon vártuk első e-mailjét, de halláskárosodása nem okozott kommunikációs problémát – tájékoztat a mama. Angi nyomban festményt mutat, majd elém teszi a diplomamunkája bekötött példányát. – A magyar tanítási nyelvű oktatási intézményeket – óvoda, alap- és középiskola – látogató halláskárosultak integrációját mértem fel. Persze adott a kérdés: integrálni vagy sem, illetve ha igen, akkor hogyan? A világon számos példa bizonyítja, mennyire fontos, hogy az egészségkárosultak egyenrangúak legyenek, mint ahogy az is, az integráció személyre szóló legyen. Ebből következik, hogy idehaza sok még a tennivaló. Az egészségesek társadalmának sajnos nincs sok fogalma életvitelünkről, szükségleteinkről. Vegyük csak a tévés műsorok feliratozását – lendül bele nagy hévvel. – Pocsék az STV-ben, nem jó az MTV-ben sem, hiszen csak a híradót és hetente talán két filmet feliratoznak. A cseh közszolgálati tévét élvezni lehet, a műsorok 90 százaléka feliratozott. Amikor arról kérdezem, hogyan képzeli el a jövőjét, jóízűen felnevet. – Azt még nem tudom. Taníthatnék, mert külön megszereztem a pedagógiai képesítést, kihívás a doktorátus megszerzése, de jó volna, ha meg lehetne élni kerámiakészítésből. És a világ is hívogat...