A színház mint korlenyomat

Szerdán mutatták be Pozsonyban Tóth László tavaly megjelent, …nagy haszna a Teátromnak című vaskos kötetét, amelyben Komárom és Pozsony magyar színhá-zainak mintegy kétszáz éves történetét dolgozza fel. Ez a hiánypótló munka furcsa módon nem hazai kiadónál, hanem a magyarországi Gondolatnál látott napvilágot.

A színháztörténész élete nem méznyalás. Azt próbálja rögzíteni, ami rögzíthetetlen: a pillanat művészetét, a színházat. És mivel a színház nem létezhet közönség nélkül, a közönség pedig egy-egy város lakóit jelenti, a színháztörténet egyben várostörténet, kultúrtörténet, társadalomtörténet is.

Tóth László az utolsó polihisztorok egyike. József Attila-díjas költőként talán a poézisnek szenteli a legkevesebb időt a nap huszonnégy órájából, viszont mások helyett tesz le az asztalra olyan fontos, létjogosultságunkat bizonyító, identitásunkat erősítő munkákat, amelyeket az adott szakterületen dolgozók is csodálattal forgatnak. Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja, az est moderátora például nem is rejtette véka alá, mennyire elismeri szakmai szempontból ezt a kötetet. Amint epésen megjegyezte: ez az anyag két országnak is fontos lehetne, de valójában egyiknek sem fontos.

De ne rontsuk a hangulatot, hiszen tényleg hiánypótló kötet született, amely ráadásul precíz tényszerűsége mellett tele van remek sztorikkal, azaz nemcsak a szakmabeliek, hanem az átlagos színházlátogatók is élvezettel forgathatják. Például tudták önök, hogy Fedák Sári és Honthy Hanna csillaga nem Budapesten, hanem Pozsonyban ívelt fel? Vagy hogy Jókai feleségét, Nagy Bella sztárszínésznőt pozsonyi vendégszereplése alkalmával kifütyülte a közönség? A színigazgatók között dúló presztízsharcra pedig Faragó Ödön kassai és Polgár Károly pozsonyi igazgató hosszú, ádáz küzdelme a korabeli példa, akik természetesen nem (csak) a maguk, hanem 150-200 fős, nagyzenekarral és tánckarral is „felszerelt” társulatuk érdekeit is szem előtt tartva mocskolták egymást a hivatalok hatalmasságai előtt.

Az is kiderül a kötetből, hogy a legfontosabb dilemmák ma is aktuálisak. Kell-e tájolni, vagy sem? Milyen darabokat válasszunk, hogy a közönség is bejöjjön és a szakma se szitkozódjon? Mennyire fonódhat össze a színház és a politika? És persze: szükség van-e két (három, négy) magyar színházra kis hazánkban, vagy elég egy is?

A legsötétebb mečiari intendatúra éveit idézi az a hamvába holt kísérlet, amelynek során kétnyelvű, magyar és német társulattal működő színház létesült 1899-ben. A kötetből megtudhatjuk, miért szűnt meg három évad után ez a teátrum, kik buktatták meg és mi okból. Az is kiderül, miért szerettek Pozsonyban sündörögni a magyar színészek az országgyűlés idején, és milyen jellegű színházat preferált, illetve kikből állt az akkori közönség.

Tóth Lászlónak egyébként sokkal több színházi kötődése van, mint amennyit az átlagolvasó sejthet a költőről, irodalomtudósról, műfordítóról és szerkesztőről. A pozsonyi könyvbemutatót például pont abban a teremben rendezték (a Csemadok Május 1. téri székházában) , ahol első és utolsó rendezését, az akkoriban épp szárnyát bontogató Peter Handke hangjátékszerű művét bemutatták. Azt is érdemes tudni a szerzőről, hogy évekig dolgozott dramaturgként a Jókai Színházban, az Irodalmi Szemlében pedig ő rendszeresítette a színikritikát, ő érte el, hogy magyar színházaink valamennyi bemutatóját elemezzék szakmai szempontból. És mivel e feladatra a 70-es évek közepén nehezen talált hozzáértő embereket, maga is kitanulta a kritikaírást. Ő szervezte továbbá az ország történetének első nemzetközi amatőr színházi fesztiválját Dunaszerdahelyen.

A könyvbemutatón elárulta, hogy 14 évesen fertőződött meg a színházzal, Arthur Miller Pillantás a hídról című MATESZ- előadása hatására, amelyben bizonyos Bugár Béla játszotta Eddie Carbone dokkmunkást. Később, ugyancsak az iskolából „kivezényelve” látta Beke Sándor rendezésében a Korunk és költészetünk című irodalmi estet, amely szintén katartikus élményt jelentett számára. „Csak remélni tudom, hogy a kassai Tháliában és Jókai Színházban ma is vannak olyan előadások, amelyekre a mostani tizenévesek ötven év múltán is emlékezni fognak” – zárta az estet remek dramaturgként Tóth László.