A színház menedék

Dömötör Ede felvételeSoroltam az ifjú tehetség nyilatkozataiból a rá vonatkozó mondatokat. Hogy Lukáts Andor biztos pont volt a forgatáson, és még ott is folyamatosan tanult tőle. Nagy Péter egyike volt a huszonkét hallgatónak, akik Lukáts Andor és Jordán Tamás osztályában tavaly végeztek az egyetemen. Vajon hogyan kellett úgy tanítani, hogy ilyen nyomokat hagyjon a növendékeiben? Komolyan kell venni, amit az ember csinál, válaszolt Lukáts Andor, majd hozzátette, meg kell próbálni őszintének lenni. Nem elhazudozni négy évet, hanem megpróbálni úgy élni és viselkedni, ahogy elvárom tőlük, hogy éljenek és viselkedjenek.

Milyenek voltak az órái?

Az első évben nem akartam alkalmazni a régi jól bevált etűdözést, helyzetgyakorlatozást, mert ezeket nem tartom elég fontosnak. Indirekt színészoktatást alkalmaztam, mely során a hallgatók a színészet elemeire, részleteire, összetevőire figyelnek, és azokat próbálják tudomásul venni. A tempót, az időt, a koncentrációt, a másikkal való kapcsolattartást. Elindultunk az egyetem tizenöt méteres tornatermében, s azt mondtam, egy óra múlva kell megérkeznünk a terem végébe. Senkinél nem lehetett óra. Az időre és a távolságra figyeltünk. Arra, hogy az a tizenöt méter miképp osztható be, miközben egyetlen pillanatra sem volt szabad megállni. Máskor feltettem Philip Glass Einstein a parton című hatórás operájából egy egyórás részletet. Azt mondtam, figyeljük a zenét, az idő és a távolság csak emlék legyen.

Másik tanítványa, Hajdú László Szabolcs tavaly ősszel a Komáromi Jókai Színházhoz szerződött. Most Davey szerepét játssza a Macskabajban. Milyen volt vele a találkozás?

Hónapok óta tudtam, hogy találkozni fogunk a McDonagh-darab kapcsán. Itt már más a felelősség. Felelős vagyok azért, hogy mit, hogyan tudtam neki megtanítani, ebből mi jön vissza a színpadon. Mindennek örülök, amit jól csinál, és elkeserít, amit nem csinál jól.

Csuja Imrével sem most, első komáromi munkája során találkoztak először. Ma is futó, tíz évvel ezelőtti rendezésében, a Portugálban ő alakítja a Kocsmárost a Katona József Színházban. Azonnal rá gondolt, amikor Donnyt kereste a Macskabajhoz?

Azt gondolom, Imre az egyik legjobb színész a világon. Nagyon képlékeny. Valamikor, nagyon régen azt gondoltam, hogy két alaptípusú színész van. Az egyik a kemény-, a másik a lágycsontú. Csuja Imre lágycsontú színész. A keménycsontú színészek hosszan rágódnak valamin, amit azután nem töltenek meg élettel. Imre színes egyéniség, „alakjait” művészi igazsággal építi fel. Naná, hogy azonnal rá gondoltam.

Donny és Davey azok, akik túlélik a darabban az irishmore-i öldöklést. Bár az emberi butaság talán nem köthető földrajzi helyhez.

Szerintem ezt mindenki a maga helyén érzi. Martin McDonagh ĺrországban érzi, én Magyarországon érzem, egy másik ember Szlovákiában érzi. Az ógörögök ugyanúgy érezték, ahogy mi érezzük. Persze, mindig azt hisszük, hogy a másik ember buta, nem mi, magunk. A butaság örökérvényű. A Macskabaj esetében nem a butaság a lényeg, hanem hogy kezdettől fogva el van rontva valami az emberben, van a génjeiben valami őrület. Nem az élet értelme az ember érvényes alapgondolata, hanem az élet értelmén innen vagy túl kitalált hülyeségek. Az ember hinni akar valamiben, ami rajta kívül van, mert önmagát nem ismeri, és nem tud magával mit kezdeni. Kell hát egy isten vagy egy párt, amihez viszonyítva működik. Az emberek elhülyülnek ebben. Képtelenek a saját életüket irányítani, így mindig másokra bízzák. Ezáltal hamis értékrendek alapján gondolkodnak, és ezért azokat, akik nem olyanok, mint ők, agyonverik, hülyének nézik, vagy kiközösítik. A Macskabaj egy szenzációs abszurd mű. McDonaghnak annyira élő és virtuóz gondolatai vannak, hogy az embernek folyamatosan Beckett jut eszébe, és szüntelenül azt gondolja, hogy Davey és Donny nem más, mint Vladimir és Estragon. A lényegtelen növi ki magát ebben a darabban, mint fő kérdés. Ott van a pisztoly a fejüknél, és nem azzal foglalkoznak, hanem azzal, hogy szorít a bakancs. Vagy a keksz és a macskaeledel közötti különbségen vitatkoznak, pedig bármelyik pillanatban meghalhatnak.

Tavaly, amikor megkapta a Kossuth-díjat, azt nyilatkozta, hogy embertelen világunkban egyre inkább szükség van a színházra.

Mert egyre inkább azt érzem, hogy a színház menedék. Végvár. A sok baromságból az ember bemegy este egy épületbe, becsukják mögötte az ajtót, és elkezdődik egy másik világ. A színházi helyzet kikapcsol engem az őrült világból. Például abból, ami most Budapesten van. Becsukom a színház ajtaját magam mögött, és azt mondom, felőlem akárki kimehet a Kossuth-térre, kordon vagy nem kordon, nem érdekel, mert valami megvéd attól a sok ostobaságtól, ami az országban vagy a világban folyik. Hallgatom a híreket. Teljesen abnormális. Talán a színház az egyik olyan hely, aminek az ajtaját belülről be kell csukni, és nézni kell. Soha, semmivel nem lehet helyettesíteni.

Ezzel a csend mozgalommal sikerült elcsendesítenie a világot?

Dehogy sikerült. Most, amikor beszélgetünk is behallatszik minden zaj. Azt gondoltam, hogy valamikor, sok száz év múlva, majd közösen hallgat az emberiség évente egy órát. Akkor feltehetnék az emberek azokat a kérdéseket, hogy miért vannak a földön, meg hogy annak az embernek, akit éppen a lövészárokból lőnek, van-e helye a földön. Ez egy utópia. Én mégis hiszek abban, hogy egyszer majd békén hagyják egymást az emberek, nem ölik, nem rabolják ki egymást. Persze, ez túl agyalágyult mondatnak tűnik, hogy én ebben hiszek, de azt gondolom, hogy egyszer lesz arra esély, hogy az emberek értelmesebben élnek. Akkor mondhatnám sikeresnek az akciót, ha mondjuk háromszáz év múlva viszszalátogathatnék, és leellenőrizhetném, így lett-e.