A színház, ha komolyan veszi önmagát

Schilling Árpád magyar rendező, 1995-ben megalapította a Krétakör Színházat, amely rövidesen az ország legismertebb, legelismertebb független társulatává vált. 2008-ban feloszlatta a társulatot, a Krétakör azóta előadó- és médiaművészeti műhelyként működik, Schilling Árpád pedig hazai munkái mellett rendszeresen külföldi színházakban rendez. Nem mellesleg: politikai állásfoglalásaival kiérdemelte a „nemzetbiztonsági kockázat” megjelölést. Czajlik József szlovákiai magyar rendező, a kétezres évek elejétől Budapesten él, 2011-től a kassai Thália Színház igazgatója. Azonos generációhoz tartoznak, pályájuk is mutat párhuzamokat – és nyilván különbségeket is. A pénteki, közel kétórás beszélgetés során – amelyből a következőkben csak néhány gondolatot emelünk ki – a két alkotó hasonló értékrendje mellett megmutatkozott a független színházi és a kőszínházi gondolkodás különbsége, a magyarországi és a hazai színházi „közbeszédet” uraló témák eltérő jellege is.

Társadalmi tényező-e napjainkban?

Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja bevezető kérdésére – Társadalmi tényező-e a színház napjainkban? – mindkét rendezőtől azonos válasz érkezett: az, ha komolyan gondolja önmagát, ha vállalja, hogy fontos társadalmi, kulturális vagy kultúrpolitikai kérdésekben megnyilvánul. Az más kérdés, hogy kit és milyen módon tud elérni a gondolataival. Czajlik József egyebek mellett a Thália Marat/Sade-előadását idézte fel, amelybe (akkor) aktuális szlovákiai magyar kérdéseket is beépítettek – például a szlovákiai magyar 12 pontot vagy egy slamet a „Bugár és Berényi” témára. A Thália igazgatója szerint ezek az utalások senkit sem érdekeltek, miközben a társulat egy része attól tartott, hogy akár be is zárhatják a színházat. Azaz: működtek a régi reflexek.

Schilling Árpád szerint az oktatás nem nagyon készíti fel a fiatalokat, hogy miként közelítsenek meg egy kortárs műalkotást, a színházcsinálók pedig azt tanulták, véget ér a felelősség, amikor a függöny lehull. Ahhoz, hogy megszülessen a színház lényege – az individuumok egymás felé forduljanak, és közösség(élmény) jöjjön létre – folyamatosan keresni kell a kommunikáció lehetőségeit a közönség és az alkotók között. Egyébként úgy látja, a mai magyar színház mintha visszatérne egy régi, rendszerváltás előtti hagyományhoz: ismét a klasszikusokhoz nyúl, hogy a mondatok között üzengessen, összekacsintson a nézővel. „Ha ma erre büszke egy színház, az szánalmas. Az a bátorság, ha ki merjük mondani, amit gondolunk” – fogalmazott Schilling, többször is visszatérve a kulturális intézmények, illetve vezetőik felelősségéhez. Véleménye szerint „kulturális értelemben mégiscsak lennie kell az emberi méltóság, az emberi jogok bizonyos bázisának”, és ha helyzet van, az intézményeknek egyértelműen állást kell foglalniuk.

Történt-e paradigmaváltás?

Czajlik József szavaiból az derült ki, Szlovákiában legalább a generációváltás szintjén megtörtént a színházi rendszerváltás, és a szlovák színházak elkezdték elővenni, megfogalmazni a múlt, félmúlt fontos társadalmi kérdéseit; emellett nálunk a politika kevésbé nehezedik rá a színházi alkotásra. Hogy paradigmaváltás történt-e, az fogósabb kérdés. A szlovákiai magyar valóságról szólva a kassai direktor egyebek mellett azzal érvelt: kevesen tartják számon, de a Thália nem költségvetést kap a megyétől, hanem támogatást, amely a bérköltségeket sem fedezi teljes egészében, így – repertoárszínházként – meg kell találni a józan kompromisszumokat, és az aktuális, társadalmi témákat feszegető előadások mellett kell csinálni Montmartre-i ibolyát is, amire bejön a közönség. Arra a kérdésre, helye van-e a politikusnak a színházban, konkrétan, belefér-e a Thália önmagáról alkotott képébe, ha Csáky Pál európai parlamenti képviselő 56-os darabjának felolvasó-színházi változatával turnézik, Czajlik József annyit mondott: a darab és az előadás egy pályázatra született meg, amelyet nem a színház hirdetett meg; személy szerint nem érezte kínosnak a turnét, Csákyt pedig nem „valamiféle politikai rémképnek” tekintette, hanem egy írónak, akinek a szövegével találkozott.

A szakmán belüli törésvonal

Schilling Árpád azt a tételt képviseli, hogy a magyarországi színházi világ „úgy maradt”, és az elmaradt rendszerváltás nem feltétlenül a politika bűne: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek „nagy mesterei”, befolyásos (kő)színházi vezetői igyekeztek megőrizni a hatalmukat, ezzel együtt abban voltak érdekeltek, hogy a régi struktúrák is fennmaradjanak: hogy az állam adjon pénzt, és lehetőleg többet adjon… Azok az új emberek pedig, akik beléptek a színházakba, vagy alkalmazkodtak a rendszerhez, vagy megszöktek. „Az egész magyar társadalom infantilis, de a kulturális intézmények vezetői különösen azok – nem akarunk szakmáról beszélni, nem akarunk számokról beszélni. Ez egy feudális világ, amit az urambátyám viszony, a fraternizálás ural. Ahol a dolgok úgy dőlnek el, hogy ki kit ismer, ahol egy szakmai megbeszélésen fel lehet vetni, hogy a minisztérium illetékesét melyik színésznő milyen bájaival lehetne meggyőzni, hogy adjon több pénzt… Addig hagytuk, hogy burjánozzon ez a rendszer, míg végül valakinek ezt már csak használni kellett. Most az van, hogy bárkivel meg lehet csinálni bármit” – véli Schilling. Szerinte nem az a probléma, politikailag hova tartozik egyik vagy másik színház, hanem a szakmán belüli törésvonal: vannak nemzeti színházak, kiemelt színházak és egyebek, ez utóbbi kategóriát (a függetleneket) pedig a pálya szélére szorították.

A pénteki Dunszt-est vége a színházi hatalom kérdését, azaz a rendező-színész(nő) viszonyt – ezen keresztül a közelmúltban kirobbant, magyar színházakat is érintő zaklatási botrányokat – érintette. Az a kérdés, hogy szlovákiai „ügyek” miért nincsenek, végül nyitva maradt. Vagy erkölcsösebb a szakma. Vagy jobban összezár.