A szépség orgazmusa

Maurice Béjart Lausanne-ban székelő balettegyüttese először vendégszerepelt a Tisza-parti városban. Ünnep volt ez a javából. A tánc, a színpadra álmodott s kendőzetlenül megmutatott vágyak, a lemeztelenített érzelmek, a szépség orgazmusának páratlan ünnepe. Másfél évvel a Mester halála után esszenciális válogatás egy elképesztően gazdag koreográfusi életműből, ötven év nem akármilyen terméséből. Szabad téren, egy fülledt nyári estén, négyezer néző előtt. Kivételes alkalom annak is, aki adja, és annak is, aki kapja. Befogadni, feldolgozni, a helyére tenni, s egy életre elraktározni ekkora élményt - ehhez napok kellenek. Intenzív lelki együttlét azzal, aki képes volt létrehozni, s azokkal, akik képesek voltak a saját testükkel, varázsukkal, tehetségük szemmel látható fényével átadni ezt a csodát.
Klasszikus és modern tánc között többen építettek hidat a múltban. Egy egész század kellett hozzá, hogy a két part között finoman átívelő pontonok legyenek, de a legmívesebb, a legerősebb, a leglátványosabb az ő alkotása, Maurice Béjart-é, aki nélkül nincs modern tánc, aki nélkül elképzelhetetlen a kortárs balett, aki nélkül nem születhetnének új művek s új értékek. Olyan valamit tudott ő, s vállalt fel teljes egészében, amire előtte mások legfeljebb halvány célzást tettek. A zsigerek mélyéről feltörő, gátakat nem ismerő és mindent maga alá temető szenvedély kristálytiszta megfogalmazását, mágikus ábrázolását, a két test közti mágneses tér, szavak nélkül kialakult vonzerő látványos megelevenítését. Béjart-nál nincsenek felszínes érzelmek, hamis gesztusok, tartalmatlan mozdulatok. Nála minden igaz, egyszeri és mégis örök, emberi és egyetemes, a szemünk előtt megszülető és a szemünk előtt hamuvá váló. Béjart az érzelmek papja, a szív és a lélek legfinomabb hangjainak tolmácsa. Meghallja azt is, amihez nem elég a fül, lát mindent, ami a szemnek láthatatlan, kivetíti mindazt, amit előtte nem vitt még vászonra senki. Táncosai reneszánsz kori festmények raffaellói, michelangelói, leonardói alakjai, koreográfiái az érzelmek mesteri pontossággal megfestett freskói.
Szeged a maximumot adta mindehhez. A Dóm méltóságot árasztó tornyai, az egyetem épületszárnyainak fenséges nyugalma lenyűgöző kulisszája volt a Tavaszi áldozatnak, a Rómeó és Júliának, A bolygó kísérő énekének, a Wien, Wiennek, de még az afrikai tradicionális népzenére komponált Héliogabalénak, a Hét görög táncnak, az Arepónak, a U2 Songnak, sőt még a Jacques Brel és Barbara sanzonja nyomán született rövidebb lélegzetű Béjart-műveknek is, amelyek megindító részletei egyegy korábbi, egész estét betöltő produkciónak. Hatásosságában furcsa mód mégis a The Show must go on a legerősebb, amelyhez természetesen a Queen szolgálja a zenét. A Szerelemtánc, eredeti címén L'Amour- La Danse ciklus záróakkordja ez, amelyben életében még a mester, halála óta az együttes új művészeti vezetője, Béjart szellemi örökségének továbbvivője, Gil Roman egyesével hívja vissza az est harmincnégy táncosát, akik egymás kezét fogva, szertartásos jelentőségű léptekkel teszik meg az utat a színpad hátsó traktusától egészen a rivaldafényig. Felemelő a látvány, amint egyre jobban közeledik felénk a népes csapat - tartásukkal, tekintetükkel, arckifejezésükkel, lépteik súlyával olyan szuggesztív kapcsolatot teremtenek a közönséggel, hogy az valósággal megbabonázó. És épp ebben rejlik Béjart emberi és művészi nagysága: a közvetítés, az átadás mindenható erejében. Ez az a senki mástól át nem vehető, belénk ivódó pillanat, amelynek mázsás súlya van, mert a legtisztább érzelmek összességét adja. Gil Roman a társulat táncosai között már rangidős művész. Ő táncolja el Brel Elegánsan című dalának perzselő kvintesszenciáját. A megalázott s magára maradt szerelmes minden szívfájdalmát. Gil Roman karjában elégnek a csontok, olyan belső tűzzel éli meg e felkavaró sanzont. Vivaldi zenéjére ő koreografálta az est második részének első darabját, a Szellemek kaszinóját. Béjart hatása alól, alkotóként, nem lesz könnyű kibújnia, mégis ő az első, aki már új utak felé tereli az együttest. Gondolati sűrűségről most még nem beszélhetünk nála, egyelőre formai újításokon töri a fejét.
Az est záróakkordja, Ravel örökérvényű Bolerója, ugyancsak a béjart-i életmű egyik oszlopa. Maga a tökély. A színpadi teljesség. A koreográfiai csúcs. A felkorbácsolt vágy, amely a végén önmagát perzseli fel.
Tombolt a közönség Szegeden. Nem kell ide vihar, villant át az agyamon, még egy perc, és az erős lábdobolástól összeomlik alattunk a karcsú fémrudakból összetákolt óriási konstrukció. De nem történt baj. Csak a búcsú volt nehéz. Fájt egy kicsit. A Nobel-díjas Szentgyörgyi AlbertSzegedenfedezte fel a C-vitamint. Emléktábla hirdeti az egyetem falán. Talán nem erőszakolt a párhuzam: Béjart életműve a moderntánc C-vitaminja.