A szegények iskolája

Úgy vettem észre, hogy teljesen fölösleges gondosság válogatni az italok között. Legolcsóbb a bor és a seprőpálinka; árban mindkettő egyformán elérhető.

A sör lassan hat, de kellemesen és biztosan. Természetesen fontos, hogy ne keverjük az italokat. Éhgyomorra két-három pohár seprőpálinka, s ebéd előtt, tizenkettő tájban két pohár sör teljesen elég; ebédhez ne igyunk mást, csak tiszta bort, ha ebéd után munkabíróak óhajtunk lenni, s egészségesen, abban a kezdő, üde részegségben óhajtunk dolgaink után járni, amely a jó munkának előfeltétele. Általában helyes, ha a déli bormennyiséget nyolc, legföljebb kilenc deciliter tiszta borra korlátozzuk. Egyes latin népfajták szegényeinél, különösen a franciáknál általánosan elterjedt szokás, hogy ebéd előtt vizespohárban nehéz, tömény alkoholtartalmú italokat vesznek kétségbeesésükben magukhoz; kétségtelen, hogy átöröklés és megszokás alkalmassá teszik a francia szegényeket a nehéz italok elviselésére, de nem szabad elhallgatnunk azt a megfigyelésünket, hogy az ebéd előtt fogyasztott tömény alkoholtartalmú italok butítanak és álmosítanak. A franciák tudják ezt, s mert gyűlölik az elbutulás állapotát, ebédhez sok bort isznak, ami aztán valamenynyire felfrissíti őket. Általánosan megállapíthatjuk, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. Az angolok, az olaszok csakúgy, mint a franciák, a nagy történelmi századokban, mint a béke periódusaiban, mindig erőteljesen ittak, míg azok a népek, ahol valamely bárgyú egészségügyi törvény ideig-óráig eltiltotta az italt, az enyészetnek indultak, társadalmukban az anarchia jelei mutatkoztak hamarosan, és az absztinens népek friss, italos hódítók zsákmányául estek.

Meddő és fölösleges tanítóskodás lenne előírni, mennyit és mit igyon egy nagy, szegény nép. A tapasztalat arra tanít, hogy mentől többet iszik, annál nagyobb cselekedetekre ragadtatja időnként magát. Otromba dőreség lenne ilyen főbenjáró kérdésben, mint az ital, általánosítani. A franciák legfőként bort isznak, s jórészt e jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a nagy francia forradalom.

(...)

Az összes vallások arra tanítanak, hogy Isten a szegények barátja. Ez a mélységes hit és meggyőződés már kora ifjúságomban áthatott engem is. Isten az egyetlen tekintély, akit a szegény tegezhet. Egy irodai elöljárót már magázni kell, és illik így szólítani: „Nagyságos uram”. Istennek nincsen rangja. A szegény közvetlenül szólítja meg, második személyben; a szegény és Isten között a bensőséges, megható intimitásnak olyan fokozatait figyelhetjük meg, amely valóban kárpótolja a szegényt a kissé rideg magányért, mely az emberek között általában osztályrésze. A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy a földön hiába fordul bárkihez is. A szegények nem annyira a túlvilági üdvösségért imádkoznak Istenhez, melyet a vallás amúgy is megígér nekik, mint inkább csak új cipőért vagy kávédarálóért. Mint a gyermekek, ők is Istenhez futnak torz vágyaikkal; frivol és világi kívánságokkal ostromolják Istent, patkószeget kérnek tőle, meleg alsóruhát, s hosszan imádkoznak egy haskötőért. Minden bánatukkal Istenhez szaladnak, mert tudják, hogy az egyetlen, aki egyáltalán meghallgatja őket. Isten személyes barátja minden szegénynek. A gazdag gyertyát gyújt Istennek, templomot épít és áldozatot hoz neki; a szegény, mint a nyűgös gyermek karácsony előtt, állandóan csak zaklatja együgyű óhajaival. A szentektől tudjuk, hogy Istennek ez a zaklatás kedvesebb, mint a gazdagok ajándékai.

A szegénység öntudatos felismerésével együtt jár Isten barátságának ajándéka. Mentől szegényebb lesz az ember, annál meghittebb viszonyba kerül Istennel. Amíg fiatal voltam s azt hittem, hogy kiválasztott ember vagyok, aki a gazdagok közé kerülhet valamikor, mit sem tudtam Istenről. Mint Saulusnak a damaszkuszi országúton, az élet nagy pillanatában később nekem is megmutatkozott Isten, hallottam hangját s megismertem őt. Ez Hamburgban történt, egy híd alatt. Minden szegénynek megmutatkozik egyszer Isten. Nem kell hozzá égő csipkebokor sem. Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon megismerkedik Vele. A mi civilizációnkban ez a találkozás néha útszéli körülmények között is történhet, egy kávéházban vagy a földalatti vasúton, mert Isten a profán helyeken talán gyakrabban jelenik meg, mint a templomban. Megjelenését nem kíséri égzengés, fényesség sem papi kórus. Minden nyelven beszél s nagyon egyszerűen, mindig csak éppen azt, amiről szó van. A nők különös, csacska óhajait ugyanazzal az irgalommal hallgatja meg, mint a férfiak bűnös vágyait. Nem igaz, hogy Isten előtt csak az a kedves, amit a földön erénynek neveznek. Minden szegény tapasztalásból tudja, hogy gyakran éppen az nem kedves Isten előtt, amit a földi törvény, az élet viszonyaihoz való kényszerű alkalmazkodással, jogosnak hirdet. Isten nem tanácselnök, s nem alkalmazza a paragrafusokat. Isten szemében nem feltétlenül bűn az, amiért itt a földön elítélik a szegényt. Isten mindenekfölött barát. Szent Ferenctől tudjuk, hogy kizárólag a szegények barátja.

Ha a szegény élete során zsákutcába kerül, leghelyesebb a hatóságok és az összes karitatív intézmények megkerülésével egyenesen Hozzá fordulni. Ez az egyetlen gyakorlati tanács, melyet a szegénynek az élet mostoha fordulatai között igaz meggyőződéssel adhatunk. Isten a maga rendkívüli módján és titokzatos eszközeivel feltétlenül segít a szegényen. Minden más kísérlet, mely a szegény földi helyzetét iparkodik megoldani, nehézkes, körülményes és meglehetősen reménytelen.

(Részletek a Helikon 1992-es kiadásából)