A szalonhumor idézőjelei

Tusnelda von izé grófnő (Cs. Tóth Erzsébet) és a komorna (Rák Viktória)Pavol Duchyňa felvétele Ez egy nagyon nehéz műfaj, kevesen csinálják jól, tévedés, hogy a blőd kisoperettet csak úgy fél kézzel oda lehet kenni. Valaki azt mondta a büfénél, hogy ez éppoly elviselhetetlen, mint Az ember tragédiája az új Nemzetiben. Nos, akkor egész jó lehet, amit látok, gondoltam magamban, mivel tetszett nekem az említett darab, és mivel az utóbbi időben hajlamos vagyok mindent a saját szűk műfaji keretein belül vizsgálni, nem pedig egy univerzális minőségeszményhez viszonyítani. E hozzáállás ugyan macerásabb az egyértelmű és kompromisszummentes plafonmeghúzásnál, ám sokkal szórakoztatóbb. Nos, vizsgált darabunk Szigligeti Ede Bajusz című népszínműve alapján született. Tabi László, ez a vérprofi humorista modernizálta a művet, a zenét Vincze Ottó, a dalszövegeket pedig Erdődy János alkotta meg, valamikor a kedélyes hatvanas években, a kasszasiker reményében. A kassaiak budapesti rendezőt hívtak, Halasi Imrét, aki jól beszéli azt a fajta metanyelvet, melyről a későbbiekben ejtünk szót.

Haladjunk azonban szép sorjában. Az ötlet, hogy Camus Caligulája után egy zenés vígjátékkal rukkoljon elő a képlékeny társulat, nyilván erőszakos aktus során fogant meg. Gazdái tisztában voltak vele, hogy a nézők többsége nem intellektuális feltöltődés, új filozófiai irányvonal felfedezése során átélhető katarzis reményében vesz manapság színházjegyet. A történet ennek megfelelően nem bővelkedik ördögien ravasz fordulatokban, szerzői megelégedtek a klasszikus helyzetkomikummal, a vígjáték-klisék különböző minőségű variálásával és csomagolásával. Ez utóbbi nagyon fontos, lévén, hogy szinte végig a divatról, a küllemről, a kinézetből eredő önérzetről van szó. Nos, kalap le, végre-valahára megkapja a szem, ami jár neki, legelhet kedvére. Olyan kosztümök vonulnak itt fel röpke két és fél óra alatt, amilyeneket évek óta nem láthattunk a Thália kopott deszkáin. Én a magam részéről ezt élveztem leginkább (jelmeztervező: Halasi-Matolcsi Zsuzsa), no meg a drága, sehonnan sem ismerős kulisszákat (díszlet: Jozef Haščák). Annyi reciklált díszlet, átfestett bútor és átszabott jelmez kényszerítette szemünket diétára az elmúlt években, hogy valóban felüdülést jelent ez a színes kavalkád.

Maga az előadás viszont olyan, mint a szobabicikli tekerése. Az ember tapos, izzad, mint az igásló, mégsem jut messzire. Ám aki friss levegőt akar szívni, eleve „montenbájkot” vásárol. A szobabiciklitől nem várható látványos haladás... Ezzel tisztában van szereplő és néző egyaránt. Mindenki egy egyezményes nyelvet beszél, mint annak idején a commedia dell arte korában, amikor a sablonhelyzetek és sablonkarakterek tudatos alkalmazásából születtek csuda dolgok. Ehhez komoly arányérzék kell. Ha ugyanis a megformálandó szerepek eredendően közhelyesek, a színészek feladata lenne, hogy „ehhez képest” minél többet kihozzanak belőlük. És erre csak azok képesek, akik vagy megfelelő színpadi rutinnal rendelkeznek, (Pólos Árpád, Cs. Tóth Erzsébet), vagy a rendezőnek hála, „passzol” nekik a szerep (Rák Viktória, Sallai István). A többiek számára a dolog merő vergődés.

Taglaljuk előbb a történetet. Adva van egy Bécsbe költözött magyar nemesi család, kik nem öltöznek bécsi divat szerint, ezért ujjal mutogatnak rájuk az utcán. Főleg szegény Koltai alispánt (Pólos Árpád) kacagják körül galaktikus méretű bajsza miatt, amely viszont számára a gyökereket, a magyarságot, Tarnócot, a szűkebb pátriát jelenti, épp ezért nem hajlandó fehér harisnyában, rizsporos parókában járni, és majom módjára, affektálva beszélni. E visszataszító módiból Hugolíni gróf (Illés Oszkár) ad ízelítőt, ám a cselekmény akkor kezd bonyolódni, amikor rokon-grófnő érkezik a házhoz, egyenest Párizsból. Tusnelda von izé grófnő (Cs. Tóth Erzsébet) adósságai elől menekül, ám erre csak később derül fény, mely fény aztán fokozatosan rávetül a legfelsőbb körök divatmajmoló, alakoskodó, álszent, egoista, pénzéhes, üres, ledér és gyomorforgató életvitelére, a romlatlanság példájaként elibénk állítván a tarnóci tokaszalonnás, fokhagymás, pörköltes, őszinte létet. Rádöbbenünk, hogy az elviselhetetlen, botkormányt lazán magához ragadó, mindenkit egrecíroztató, teátrális grófnő valójában inkább gazdasági jellegű kényszer, mintsem lelki aberráció folytán olyan, amilyen. Ezért igyekszik elüldözni a háztól Várközi grófot (Petrik Szilárd), azt az embert, aki előéletéről fellibbentheti a fátylat. Várközi eltávolítása azonban nem megy olyan könnyen, mint azt fifikás grófnőnk elképzelte, mivel a fiatalember gyengéd érzelmeket táplál Koltai húga, Erzsi iránt (Kollárik Lúcia). Ráadásul az alispán és feleségének kapcsolata is a szemünk láttára hullik darabokra holmi bajuszlevágási dilemma miatt. Adelaine, a feleség (Germán Lívia) a bécsi arisztokraták világába vágyik, ám csökönyös, bajszos férjének oldalán ez lehetetlennek tűnik. Koltai ugyanis úgy ragaszkodik e szőrcsomóhoz, mint Berger a hosszú hajához, már elnézést a hirtelen Hair-párhuzamért. A szent cél érdekében, felesége szerelméért azonban ő is hajlandó az „öncsonkításra”, és áldozatának meg is lesz az eredménye.

Tartalmat köztudottan akkor mesél az ember, ha semmi más nem jut eszébe a látottakról, ezért abba is hagyom, inkább visszatérnék a szereplőkhöz. Koltai figuráját Pólos Árpádnak találták ki. Pólos ügyesen játszik a közönségességgel, nem mondom, hogy mindig érzi a határokat, de legtöbbször tűrhető, amit látunk tőle, néha már puszta színpadra lépésével is kacajt tud fakasztani. Cs. Tóth Erzsébet szintén biztos oszlop, tulajdonképpen ő viszi a vállán a darabot, az ő karaktere megy át a legnagyobb változásokon. Ők ketten rutinos rókák, most essék szó a fentebb említett szereposztási telitalálatokról. Először is itt van Rák Viktória a komorna szerepében. Már az Én és a kisöcsémben sejteni lehetett, hogy ezt a leányzót érdemes zenés darabban szerepeltetni. Mostanra teljesen magára talált, amellett, hogy magasan neki van a legjobb hangja a hölgyek közül, játéka is magával ragadja a szórakozni vágyó nézőt. Sallai Istvánnal, a másik szolgával együtt üde párost alakítanak a színpadon, mondhatnánk úgy is, hogy egyedül ők ketten illenek igazán össze a végére összekerülő párok közül. Sallai, aki sokáig keresgélte önmagát a társulatban, mostanra jutott el odáig, hogy magabiztosan van jelen a színpadon. A többiek feladatot teljesítenek, hol jól, hol kevésbé jól. Az énekhangokkal pedig a legtöbb esetben baj van, nem mindig igaz, amit a rendező nyilatkozott, hogy tudniillik akad annyi hang a színészek torkában, amennyi ehhez a darabhoz kell. A népszínműbe utólag beiktatott dalokkal egyébként elégedettek lehetünk, profi szerzemények, ártalmatlanok, úgy fülbemászóak, hogy másnapra ki is párolognak a hallójáratokból. Dicséretes az élő zenekar alkalmazása, Olajos Józsefék korrektül helytállnak, a hangszerelés sem hagy kívánnivalót maga után. Az már mellékes, hogy én utoljára a Kakuk Marci szerencséjén tudtam szívből kacagni a Thália nézőterén. Annak ajánlom a Párizsi vendég című darabot, aki szereti a „békebeli” humort, az innen-onnan ismerős, ám semmiképp sem kártékony poénokat, és a minden átmenet nélkül történő dalra-táncra fakadásokat. Jobb, mint egy irodalmi színpad. És sokkalta látványosabb.