A sűrítés és a kitágítás játéka

„Szeretném, ha ez az előadás bizonyítaná, hogy lehet egyszerre gondolkodni és mesterségbélileg helytállni.” Dömötör Ede felvételeHat évvel ezelőtt befejezted a pozsonyi színművészeti főiskola rendező szakát, azóta viszont alkotóként nem voltál jelen a hazai magyar színházainkban. Mi történt veled ezalatt?

Született egy kislányom, ez a legfontosabb – bár ő az utolsó év terméke. Színházilag? Elvégeztem a főiskolát, közben még asszisztenskedtem Verebes István, Ľubomír Vajdička mellett. Azután egy hónapot lehúztam a lévai kultúrházban mint olyan valaki, aki a katonaságot várja és éppen áttelel. Ebbe a várakozásba beletelefonált Eduard Kudlač barátom Zsolnáról, aki nagyon különös színházat csinál: az installáció, a képzőművészet és a színház határvidékén mozog. Szüksége volt dramaturgra egy Shakespeare-előadáshoz, amely közös megegyezéssel a Macbeth lett: inkább kísérlet volt, de azt hiszem, izgalmas végeredmény született. Lady Macbethet férfi alakította, ahogy most Komáromban az Ördögöt nő játssza – érdekes megfigyelni, mi történik, ha a gondolati, érzelmi téma függetlenedik a nemtől. Ugyancsak Kudlačcsal egy Heiner Müller-szövegen is dolgoztunk, a Képleíráson, amely a dramaturgia és a színházi eszköztár szintjén is felrúgta a hagyományos elképzeléseket, nem törődött a pszichológiával, a szerepépítéssel – képek, hangulatok, elvek, koncepciók kavalkádja volt az egész. Nemrég pedig Alföldi Róbert nyitrai Hamletjének voltam a tolmácsa, asszisztense. „Színházból” tulajdonképpen enynyi történt velem. Hosszú idő után te voltál az első magyar, akit rendező szakra felvettek a főiskolára. Érthető, hogy a színházi szakma érdeklődve figyelt, számon tartott. Azután jött az első komoly munka Kassán, a Napfoltok, s a körülötte kialakult… botrány?

Még csak botrány sem volt. Az előzményekről annyit, hogy 18 évesen vettek fel a főiskolára. Öten voltunk az osztályban, hárman rögtön érettségi után kerültünk be, ketten némileg idősebben. Négyünknek nem volt színházi múltunk, nekem egy kis amatőr tapasztalatom igen, a többieknek annyi sem. Ez az évfolyam több szempontból is kísérleteknek alávetett csoport volt: Vajdičkának mi voltunk az első rendező évfolyama, színész osztályokat már vezetett, rendezőit soha. Volt egyfajta elméleti elképzelése, de a gyakorlatban inkább csak tapogatózott. Ezt azért bocsátottam előre, mert mikor a Napfoltokhoz kerültünk, rá kellett jönnöm, hogy mesterségbeli dolgokkal nem vagyok tisztában. És erre rájöttek a színész barátaim is. Harmadik évfolyamban egy trimesztert Pesten töltöttünk részképzésen – Tóth Tibor, Petrik Szilárd, Stubendek Katalin, mi voltunk az évfolyam magyar része -, s ez az időszak inkább a köztünk lévő különbségeket hozta elő. Menet közben az is kiderült, hogy nem sok közünk van a Lahola-darabhoz, amelyet eredetileg Milka Vásáryová ajánlott. Azután Kassán mégis belefogtunk. Kiderült, hogy amiről én úgy gondoltam, tudom, az a színészeknek nem volt elég. Úgy érezték, nem vagyok felkészülve, amiben igazuk is volt. Én viszont azt nem értettem, hogy ha nekem ebben a munkában rengeteg energiám fekszik, van egy színházi elképzelésem, amely a főiskolán három éven keresztül működött, akkor mi az a kőszínházban, ami más.

Rájöttél már?

Hogy hadi szótárral éljek: másként kell bevenni egy bástyát és másként egy sátrat. Ez nem minőségbeli különbség, a főiskola sátra nagyon érdekes produkciókat képes teremteni, de a kőszínház közössége sokkal zártabb. Sokkal kevésbé adhatod ki magad, ott az őszinteség nagyon furcsa kategória. Nem lehet minden kétségedbe, bajodba bevonni mindenkit.Visszatérve Lahola Napfoltokjához: mekkora bukkanó volt ez az éppen induló pályádon?

Ezt harminc év múlva tudom majd megmondani, amikor kiderül, színházközelben maradok-e egyáltalán.Ez még kérdés?

Nézd: egyetlen rendezéssel a hátam mögött, amely nem nevezhető sikernek, hat év után kapok még egy lehetőséget. Természetesen van bennem kétség, hogy mi lesz ezután. A Napfoltok valamit elvágott, mert valamiféle bizalmat, személyességet áldozatul követelt ez az eset. Amikor felvettek a pozsonyi színművészetire, úgy nézett ki, hogy új korszak kezdődhetne: rendezőként mindenki vezéregyéniséget várt, akire majd rá lehet bízni a színházat, a színház profilját, az egész nagyon bonyolult működését. A Lahola-darab annak volt a jele, hogy én nem vagyok ilyen. Most Czajlik Józseffel feltűnt az a rendező is, aki erőteljes egyéniség, aki mögött csapat áll, s aki a színházi közegben teljesedik ki. Számomra a színház ugyan éltető erő, de nem a színházi közeg az, ahol igazán megtalálom magamat. Engem a képzőművészet, az irodalom, s úgy általában a művészet vagy az esztétika legalább annyira érdekel. Nem véletlen, hogy a legjobb barátaim között például a fiatal kritikusnemzedék tagjai vannak. Ők azok, akik inspirálnak. Újra bemutató előtt állsz. Helyzetileg, nekem legalábbis úgy tűnik, újabb vizsgaelőadás vár rád. Mi a tétje?

Pontosan úgy érzem magam, mintha vizsgán lennék. A próbafolyamat alatt szépen lassan jöttek elő bennem a dolgok, az összefüggések: aha, ez az, amit öt éve, hat éve, hét éve tanultam, gondoltam, és most a gyakorlatban kell megoldanom. S a tét? Egyrészt azt szeretném, ha Az ördög annak a tizenvalahány embernek, akik kreatív módon részt vettek a munkában, jó állomás lenne az életében, ha az előadás szólna valamiről, ami személyes. Másrészt szeretném, ha ez az előadás bizonyítaná, hogy lehet egyszerre gondolkodni és mesterségbélileg helytállni, de én magam sem tudom, sikerül-e. Naivan úgy gondolnám, hogy a nem használt képességek, készségek idővel megkopnak. Nem volt benned szorongás emiatt? Hogy állsz most önbizalommal, hittel?

Az elmúlt években dolgoztam például amatőrökkel, akikkel pontosan a technikát kellett megtanulnom. Láttam rendezni Verebest, Alföldit, Vajdičkát, azaz olyan rendezőket, akik nagyon különbözőképpen gondolkoznak és dolgoznak. Rengeteget jártam fesztiválokra. Ilyen szempontból a színházzal nem veszítettem el a kapcsolatomat. Emellett ültem otthon az asztalnál, és sokat gondolkodtam. Azt szoktam mondani, hogy megalapítottam a Lévai Elméleti Színházat. Persze mindig kiderül, ha elméleteket gyártasz valamiről, aminek gyakorlata van, hogy a gyakorlatra csak gyakorlattal lehet felkészülni.Lévai Elméleti Színház – ez tetszik. Mesélnél valamit az alaptételeiről?

Ezt szlogenként találtam ki, nem dolgoztam ki dogmatikusan. Rengeteg darabot olvastam, rengeteget olvastam a színházról, és próbáltam egy képzeletbeli színház repertoárját összeállítani. Olyan műveket próbáltam felfedezni, amelyek ritkán bukkannak fel. És gondolkodtam. Jó persze így vizionálni, de az ember előbb-utóbb rájön, hogy minden a színészekről szól. Az ördöggel most itt a lehetőség, hogy az elméleteket hússal és vérrel töltsük meg.Milyen Forgács Miklós Ideális Gyakorlati Színháza?

Úgy tűnik nekem, hogy egy ember is nagyon sokféle színházat csinálhat. Az én színházam mindig a pillanat színháza. Ebben a pillanatban a gyakorlatban az én színházam úgy nézne ki, hogy összepárosítanám a sokszor számomra is zavarba ejtő stílusbeli eklektikát valamiféle koncepciózus szigorral. Megnézném, hogy a nagyon pontos elképzelés – amelyet meg tudnék valósítani abszolút minimalista módon is – miként fest, amikor hagyom, hogy ebbe az íróasztal mellett a fejemben lepárolt tiszta esszenciába beszabaduljon a világ. Tehát a sűrítés és a kitágítás játéka izgat. Maga a teremtés. Messziről jutottál el Molnár Ferenc színművéhez, hiszen eredetileg egy Strindberg-darab színreviteléről tárgyaltatok a Jókai Színház vezetésével.

Nem olyan nagy váltás ez, hiszen Strindberg drámája,a Bűn és bűn szintén művészközegben játszódik, ott egy író a főszereplő, Az ördögben pedig egy festő. Mindkét darab alapkonfliktusa az, hogy van a művész, az alkotó ember, akinek a saját magánélete az a világ, amelyet ösztönösen alkot, s van a művészléte, amelyet szintén ösztönösen alkot, ugyanakkor igyekszik műalkotássá csiszolni. A kérdés mindkét műben az, legalábbis az én olvasatomban, hogy az az ember, aki szuverénül mozog az egyik világban, hogyan viselkedik a másikban. Mi van akkor, ha a magánélet működik, a művészlét nem? Mi van akkor, ha a helyzet megfordul? Miképpen ér össze az én fantáziám az érzelmi vágyaimmal, az én alkotó képzeletem azzal a móddal, ahogy az életemet élem? Molnár is erről beszél, bár nem annyira kiélezetten, mint Strindberg, és talán jobban kötődve bizonyos konvenciókhoz. Rendezőként mi találtál a Molnár-darabban? És mi az, amit hozzá tudsz tenni?

Korunk jelentős részben arról szól, hogy a képregény, a reklám, a giccs mindent elborít körülöttünk. Kihívás számomra, hogy mi erre ne köpködni kezdjünk, de ne is hagyjuk magunkat lemángorolni, hanem ami ezekből a jelenségekből asszociációkra késztet bennünket, azt használjuk fel. Kifejezetten izgat, miként fogalmazhatunk úgy, hogy a darab Az ördögről, a darabból kibontható témákról és rólunk is szóljon. Azokról az emberekről, akik a múlt században születtek, és ebben a században is élni fognak. Molnár 1878-ban született. Én 1973-ban. Molnár 29 éves volt, amikor a darabot írta. Én most 29 éves vagyok. Ez azért fontos, mert számomra valamit nagyon konkréttá tett: Molnár fiatal ember volt, aki megpróbálta megfogalmazni, amit a világról, a társadalomról, illetve a társadalom azon szeletéről gondolt, amelyben élt. Ez a Molnár még sokkal frivolabb, kajánabb, mint a későbbi, ugyanakkor Az ördögöt úgy írta, hogy a szalonok hölgyei is elfogadják. Ha úgy veszszük, ez akkor egy generáció színháza volt. Mi is megpróbáljuk megteremteni a mai húszasok-harmincasok színházát. Megpróbáljuk megnézni, hogy azok az erkölcsi normák, amelyek, úgy tűnik, már nem működnek, mivé fognak válni ebben az átmeneti korban. Az ördög, a fülünket rágó kísértés akkor perszonifikálódik, amikor bizonytalanság van bennünk.