A sokkoló perfekció

Ushio Amagatsu megfogalmazása szerint a butho a gravitációval folytatott dialógus. A butho táncosok ugyanis mintha képesek lennének kiszakadni a föld vonzerejéből. Legyőzni látszanak a fizika törvényeit. Mintha nem is emberi, hanem túlvilági lények lennének. Mindehhez már csak annyit kell tudni: a buthónak az égvilágon semmi köze a hagyományos japán színházi műfajokhoz. A butho avantgárd lendületből fogant, s a huszadik század második felében született, amikor a no színház és a kabuki tradicionális formái már üresnek, sőt álságosnak tűntek, amikor a háború utáni generációnak már valami új, valami igaz, szellemiségét tekintve valami telített kellett. A buthóról azt is mondják: az emberi test szürrealizmusa. Ered ez a meghatározás nyilván abból is, hogy testnek és szemnek egyaránt szokatlan, nehéz, izmokat és agytekervényeket egyszerre megmozgató tánc. Nem ismer semmiféle külső szabályt, itt mást jelent a ritmus, lenyűgöző a külső-belső harmónia, a gazdag lelki élményanyag.

A butho nem hasonlítható semmihez. Első látásra: valami távoli, nagy hatással bíró, tudattágító gyönyörűség, amelyet ámulva csodál az ember. Annak, aki már behatóan ismeri: a legizgalmasabb, a legerőteljesebb, a legfelkavaróbb tánc(színház). A legkülönlegesebb szellemi táplálék. Válasz a nyugat-európai kortárs táncra. Mérnöki pontossággal megkomponált, a kinetikára fittyet hányó, lehengerlő mozgásvilág. Ezzel is elmondható minden: születés, szerelem, szakítás, halál, atomrobbanás. Színes és kifejező a butho nyelve(zete). Elektronikus zenével párosítva extra csoda.

Ushio Amagatsu világhírű férfitársulatának best offja a Másolat. Rendkívüli előadás. Az elmúlt harmincöt év terméséből kínálja a legfényesebb epizódokat. Micsoda tökéletesség! Hatvan perc perfekció. Semmi lehangoló, semmi erőszak, semmi szex. A Sankai Juku a hibátlanságával sokkolja nézőit, s azzal a robbanásig feszült érzelmi töltettel, amely a táncosok legapróbb mozdulatából is olvasható. Itt nincsenek vad, „lekottázhatatlan” lépéskombinációk, széles gesztusok, még a mimika is nullára szorul, hogy annál nagyobb súlya legyen a szigorú formának, a vegytiszta lírának, a koreográfia minden momentumának.

Hat táncos siklik a színen olyan plasztikusan, olyan eleganciával és olyan természetességgel, mintha csak jégen siklanának hangtalanul. Felsőtestük mezítelen, földig érő, vajszínű szoknyájuk mintha csak a testük része lenne. Mennyi szépség, mennyi poétika! Fehér kerámiaszobrok elevenednek meg a szemünk láttára, pajkos tavaszi szelek játszanak így illatos fehér lepedőkkel, mint Amagatsu táncosai a saját testükkel. Hat kopasz fej, sima felsőtest, elő-elővillanó, csupasz lábfejek. Bőrük fehérre festett, így a hasonlóság olyan erős köztük, hogy szinte összetéveszthetőek. Fekete függöny előtt ez a hat életre kelt szobor hol csábító, hol távolságot tartó, hol isteni, hol állati, hol ördögi, hol angyali, hol a jót, hol a rosszat, hol a férfit, hol a nőt idézik meg. A kettősséget. A meghatározhatót és az eldönthetetlent. A káoszt és a rendet. A nemtelenséget és a kifinomult érzékiséget.

Három mérleg látható a színen. A magasból lógnak alá. Lisztkupacok is vannak a színpad különböző pontjain. Keleti filozófia, szabad gondolatok füzére, a kifürkészhetetlen lélek tükre.

Itt bármi lemérhető. Az is, ami szemmel nem látható.

Budapesten a Trafó közönsége nyert velük nemrég páratlan élményt. Keresztül-kasul járnak a világban, mindenütt hatalmas elismerés övezi útjukat. Pozsonyba még nem jutottak el. Pedig van néhány rendezvény, ahol kijelölt helyük lehetne. Reménykedjünk, hogy lesz is, méghozzá nemsokára. Addig, amíg a tüzet őrizni tudják. Amíg a fehér por visszaszáll a testükre.