A síró huligán versei

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Ugyanezt, idézőjelben. „Jeszenyin örökké üldöz – írja a Szálltam rózsaszín lovon című kötet előszavában –, ő tán az örök szerelem.” Erdődi Gábor több kötetben továbbította már a legendás hírű, 1925-ben, harmincéves korában meghalt orosz költő verseit. Kétnyelvű az újabb Jeszenyin-kötet: a versek eredetiben is olvashatók, így azok számára, akik jól beszélnek oroszul, elsőre feltűnik: a fordító tökéletes munkát végzett. Briliáns nyelvtudása mellett a legteljesebb lelki azonosulása, beleérző képessége is segítette a versek tolmácsolásában. Erdődi valósággal eggyé válik Jeszenyinnel, kettőjük szellemi-érzelmi hullámhossza teljesen fedi egymást, ami szerző és fordító között sem olyan gyakori, mint esetleg gondolnánk. Ezért hát az „örök szerelem”, és bizonyára ezért van az is, hogy Erdődi időről időre újabb és újabb Jeszenyin-fordításokkal lepi meg híveit, gazdagítja „gyűjteményét”. Ebben a kötetben is huszonkét új „találmányát” kínálja olvasóinak, köztük a Kocsmás Moszkva-verseket, a magyarul most először megjelenő Zengj, daloljt és a Szólj te harmonikát, amelyeket Isadora Duncannek írt a költő. „Boldogságom kerestem e nőben / s pusztulásom leltem hirtelen” – írja a klasszikus zene mellett a költemények és festmények belső zenéjét is magába szívó, a természetesség jegyében táncoló Duncanről, aki megejtő szemével rabolta el Jeszenyin „huligán-eszét”.

Költő és táncosnő 1921 őszén Oroszországban találkozott, amikor Isadora Duncan a bolsevik forradalomtól elragadtatva iskolát nyitott a városban. A muzsik fia, az orosz föld igaz szülöttje, a szegénysorból kitört parasztfiú, akiből a leggyengédebb pillanatokban is nyers erő áradt, és két váláson volt már túl, s a San Francisco-i születésű Duncan, az emancipált, világot járt táncosnő, aki gondolkodásmódjával és életvitelével is megelőzte korát: úgy lobbantak szerelemre egymás iránt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A szőke fürtös, kék szemű, lelkes és ujjongó, rekedt hangjával is gyermekien bájos Szerjozsa verseivel és kisugárzásával, de már akkor is erős italozóként egy csapásra – egyetlen éjszaka alatt – magába bolondította a rajongva szerető nőt, s bár a szavak mezsgyéjén nem jutottak messzire, szerelmük az érzékiség hét nyelvén beszélt.

„Én ebben a nőben a boldogságot kerestem” – írta Jeszenyin, akit Duncan akkor már (utalva a költő szőkeségére) zolotaja golovának, vagyis aranyfejnek nevezett. Aztán angyalnak, majd ördögnek is. Amikor a költő először olvasta fel neki verseit, Duncan még egy szót sem tudott oroszul, mégis úgy fogalmazott: „Zene ez, és zseni, aki így tud írni.” 1922 tavaszán össze is házasodtak, de egy év múlva már papíron sem voltak társak. Jeszenyin életét akkor már hangos botrányok övezték, tragikus halála nem is lepte meg környezetét. Depressziója, paranoiája utolsó verseiből is kiérződik, idegösszeomlása, majd öngyilkossága előtt erős hallucinációk gyötörték. Egy szentpétervári szállodai szobában végzett magával. Isadora Duncan nem egészen két év múlva, 1927-ben Nizzában vesztette életét, amikor egy sportkocsiban ülve sálja beleakadt az autó kerekébe, és megfojtotta.

„Azért jöttem a világra, hogy minél hamarabb elhagyjam azt” – írta Jeszenyin, előrevetítve korai halálát. A lelkét emésztő nő, Isadora előtt, akit részeg fejjel többször is bántalmazott, a következő szavakkal hajolt meg: „Sírok – szavam, lássad, mégse átkoz,/Bocsásd bűnömet!”

Kuzma Petrov-Vodkin, az avantgárd orosz festő híres képe került a könyv borítójára. Karcsú, szőke fiú, mezítelen testtel ül egy vörös mén hátán. Tengerparti sétalovaglás az álmok, az illúziók, a testi vágyak lován. Jeszenyin parázspatájú kancája.