A rohadt alma!

Ma már kétségtelennek látszik, hogy az 1989 előtti szlovákiai magyar irodalomnak nevezett karantén legizgalmasabb hangú költője Bettes István volt. Amikor a finom árnyalatokban pompázó humor orcátlanságnak számított, a szójáték eklektikus káosza pedig kuriózumszámba ment, a legtöbben több-kevesebb szerencsével kiválasztott magyarországi minták utánzásába fogtak vagy a „valóságirodalmat” működtették: az ítészek Bettest vagy öncélú szószerelőnek szerették látni, vagy finoman fogalmazva afféle lesajnált csörgősipkás bolondnak. Önnön helyét a szlovákiai magyar valóság terében mintha egy versében játékosan ki is jelölné: „Sehogysem akar a kupacba / Merthogy »állítólag« / Valahol legközépen / Van egy rohadt alma / Melytől aztán a többivel / Szép lassan megrohadna.”

Tőzsér Árpád távlatból a szójátékban immár az „ellenzékiség burkolt formáját” vélte felfedezni. Az ellenzékiség azonban Bettesnél nem politikai kategória, hanem költői hozzáállás, viselkedésminta: a humor igazsága nevében lehet igazán bölcselkedni és kimondani azt, amit amúgy lehetetlen. Bettes költészete ennélfogva nem is a szocialista realista valóság kritikája volt, hanem a szlovákiai magyar irodalomnak nevezett pókhálós kirakaté. Talán ez magyarázza meg azt is, hogy miért nincs jelen a magyarországi irodalmi köztársaságban, hogy miért nem jegyzett név az aktuális költészetesztétikai tőzsdén. A groteszk, az irónia és a rokokó tobzódás olyan szokatlan áramlását teremtette meg ez a költészet, melyre kevés példát lehet találni a magyar irodalomban, legfeljebb a ma oktalanul és jogtalanul lesajnált avantgárd berkeiben vagy a „radikális ek?lek?tika” híveinél. Bettes kicsiben a legnagyobb: a köznapi léttörténés ártatlansága felől tud magabiztosan eljutni a legmélyebb bölcseletig, s mindezt a bohóc szomorúságával teszi. Egy kulcskereséséből (Míg vársz egy szál papucsban...) a mindenkori kiszolgáltatottság pazar megfogalmazása lesz, a lafon?taine-i verses mese játékos ars poeticába fordul át önmagából (A hangya kalandja), vagy a hangutánzás (hangköltészet?), ha kell, muzikális diszkóballadává szerveződik (Galibabu abuliba), ha kell, a monotonitásból és az előírt szócséplésből, absztrakttá tett konkrétumból formál vérbeli komikumot (Lemezelemzések). A kegyetlen odamondogatás éle ugyan kicsorbul a humoron, de ez esetben az életlen kés mégis mélyebben sebez, mint a kifent (Csendélet – kritikussal..., Meddő irodalmi vitákra). Bettes költészetének egyik legszimpatikusabb vonása az életigenlés és az életimádat hangsúlyos jelenléte, s e ponton talán Berda József vérbeli rokona. A hagyományhoz való tudós költő hozzáállás alighanem mindenkit meglep, aki a Bettes-lírát hallgatva legtöbb recenzensére (a verskötet a Bettessel foglalkozó kritikákat, recenziókat, vállveregetéseket és baráti fogalmazványokat is közli, bár sajnálatos módon ezek közt elég kevés a valóban mérvadó értelmezéskísérlet), a könnyed Múzsa pazarló ajándékának tekinti. Bettes későbbi, 1989 utáni költészetének nagy része viszont öngerjesztő és önismétlő jellegűnek tűnik, s mintha a korábbi erőteljesség itt kissé visszafogottabbá válna. A publicisztikai karakter túlzó jelenléte olykor talán túl sokat von el a szöveg életteréből, s a Parti Nagy nyomán generálódott szójáték-invázióval sem képesek Bettes szövegei érdemben versenyezni. Ez utóbbi természetesen abból is fakad, hogy míg Parti Nagy egy dilettáns modor retorikai kimeríthetőségéből csalja elő hatványozottan mesterségesen és láthatóan mesterkélten a mélység költészetét, Bettes számára a szójáték a rátalálás gesztusa: a hétköznapokból veszi át, és kreálás helyett szinte krónikás módjára rögzíti a kor épp aktuális szóhumorát.

(Bettes István: Égtenger?úsztató. Harminc év versei 1977–2007, Pozsony, Kalligram, 2007.)