„A revizor úr kéreti az urakat!” ##4#

„No, barátom, hát milyen ember is a gazdád? Hát... olyan – akkurátus.” Balról: Nagy Kornélia, Szalma Tamás, Pólos Árpád, Kövesdi Szabó MáriaGabriel Bodnár felvétele Írja egy drámája előszavaként Müller Péter, számos történelmi és irodalmi példán bemutatva, miért az esztelenségé a járható út az ésszerűség ellenében.

Gogol Revizorja az ilyen komédiák közé tartozik, témájából akár tragédiát is lehetett volna írni, legalábbis a mülleri mondatok értelmében. Ezek a sorok motoszkáltak bennem a Thália Színház újabb bemutatóján, a Revizor két felvonása alatt.

Az alapsztori ismert és mindenki számára közeli: ma is megélheti bárki bármikor a kellemetlen ellenőrzéstől való rettegést, a nem egészen tiszta ügyei miatti lebukás veszélyét. A revizornak hitt idegent ezért igyekszik a kisvárosi polgármester, akinek van elég vaj a fején, lekenyerezni. Az álrevizor pedig könnyen megvesztegethető. A végkifejlet előre látható: a szélhámos odébbáll, a helyi kiskirály felsül, a családtagok bőgnek, mert álmaik, akár a színes buborék, elpattantak.

Ezt a szinopszist Gogol zseniális darabja és a Štefan Korenči remek rendezői ötletei nyomán sikeredett nagyszerű színészi játék teszi megrendítővé és kiröhögnivalóvá.

Lássuk csak a jelenségeket, melyektől egyszerre rendülhetünk meg és kezdhetünk röhögni, vizsgáljuk meg tüzetesen, a Revizor hőseinek élete miért értelmetlen és esztelen.

Itt van mindjárt történetünk főhőse, a polgármester (Pólos Árpád). Élete állandó rettegés, lebukástól való félelem, mindenütt ellenséget, cselvetést szimatol, ennek már egészsége is áldozatul esett, hisz remegő kézzel tömi magába a nyugtatót, leöblítve némi jófajta orosz vodkával. Amikor beüt a vész, és megjelenik az idegen, a polgármester minden megalázkodásra képes, haján a rálöttyintett levessel térden állva kéri a revizort, kímélje meg őt a börtöntől. Ha ezen a ponton nem magára figyelne annyira, észrevehetné: a szél?hámos Hlesztakov is zavarban van, ugyan?annyira fél és megalázkodni is képes, mert adósságai miatt igencsak szorul a nyaka körül a hurok. De a polgármester ezt nem veszi észre, hiszen esztelen, kiröhögnivaló, megalázkodásában megrendítő.

Nem különb Hlesztakov sem, az álrevizor (Bocsárszky Attila). Lecsúszott nagyvilági figura, örökös pénzhiányban, napról napra élve, szerencsében, csodában bízva, rangról, elismerésről álmodozva. A csoda ez egyszer be is következik, hisz tejben-vajban fürösztik a kisvárosiak, ő pedig kedvére lubickol. Hiszen mindig felismeri, megragadja a kínálkozó lehetőséget, legyen az pénz, étel vagy nő. Ennek ellenére tudható, hogy sosem fogja semmire vinni, nem ért semmihez, csak a mellébeszéléshez. Elszomorító? Nevettető? Is-is.

Torokszorító és röhejes figura a polgármester felesége (Kövesdi Szabó Mária) és lánya (Nagy Kornélia) is. Kotkodácsolnak állandóan, mint két tyúk, majd felfalják a közéjük csöppent férfit, akiről nem tudnak semmit, de elég az, amit képzelnek, hogy mekkora nagykutya az illető. Általa akarnak bekerülni a nagyvilági életbe. Nem érdekli őket sem Hlesztakov jelleme, sem vagyoni helyzete, sem családja, sem múltja, sem jelene, sem jövője, ők már elképzelték a maguk kis kényelmes jövőbeli fővárosi életét. Ha kell, a testüket is odaadják ezért a célért, de hisz mindenki azzal fizet, amivel tud, a férfi pénzzel, a nő a testével, nincs ebben kivetnivaló.

Esztelen az élete a zsidó kereskedőnek, Mojchelesznek (Flórián R. Szabolcs) is. Pitiáner befeketítési kísérlete csak pillanatnyi győzelmet okoz, ahogy előbb Hlesztakov előtt nyúlt el a padlón, utóbb a polgármester előtt teszi ugyanezt. Aki hatalmon van, annak csókolgatja a csizmáját, a pénze meg szépen gyűlik közben. És megint csak érezhetünk megvetést, szánalmat, rekeszizmunkat meg mozgásba hozza a nevetés.

Eleve komikus alakok Dobcsinszkij (Albert Gábor m.v.) és Bobcsinszkij (Illés Oszkár), de akad bennük is torokszorító. Leginkább az, ahogy lihegve a polgármester kegyeit lesik, ahogy a gesztusait utánozzák, ahogy összevesznek egymással az elsőbbségért, ahogy ragaszkodnak egymáshoz.

A szolgákat egy-egy jellemvonással lehet megrajzolni. A fogadóbeli szolga (Culka Ottó) pimasz és nyegle, a polgármester mindenese (ifj. Bocsárszky Attila) bamba, majdnem félkegyelmű. Ami röhejes és megható bennük, az a kiszolgáltatottságuk, alantas helyzetük, ahogy lényegében gazdájuk magatartását, hozzáállását tükrözi viselkedésük.

Hlesztakov legénye, Oszip (Szalma Tamás, m.v.) akkurátus, ifiura ellenpontja, józan, veszélyt szimatoló, a maga és az úrfi boldogulására egyaránt gondoló, okos szolga. Ő talán az egyetlen, aki nem kacagtató jellem, vele csínján kell bánni, érezzük. A sok sarkított jellem között kakukktojás, ő nem sorolható az esztelenek közé, hacsak olyan alapon nem, hogy éppen Hlesztakov szolgálatában áll, vállalva hektikus életmódját és az ezzel járó veszélyeket.

A végezetül megjelenő rendőrkapitány (Bocsárszky Pál) szikár és katonás, amilyennek lennie kell. Benne sincs sem komikus, sem tragikus, ő a semleges szemlélődő, a sors keze, általa rendeződik el a groteszk helyzet. Jön, bejelenti a csalást, távozik, egy percet sem pazarol a méltatlanok seregére.

A „méltatlanok seregének” színészi produkciója egyébként kellemes meglepetés a színházba járóknak. Egy-egy szerepmegformálásban nincsenek ott a régi beskatulyázások, a következetesen groteszk játékstílus a darab elejétől végéig egyformán érvényesül. Számos ötlet helyet kapott a játékban, ezekre Gogol is büszke lett volna. Az átgondolt rendezői koncepción kívül nagyon jól sikerültek a dramaturgiai beavatkozások is. Ezek után csak a főcselekmény maradt meg, két és negyedórára rövidítve le a játékidőt, ám a korrupt hivatalnokok ki?dobása szerencsés húzásnak bizonyult a nem túl nagy létszámú társulatnál. Az egyedüli nehézség, amit nem sikerült áthidalni, a cselekményindítás vontatottsága, mely abból adódik, hogy az eredeti párbeszéd polgármesteri mo?nológgá változott. Ám mihelyt berobog Dobcsinszkij és Bobcsinszkij, minden mentve van, mozgásba lendül a gépezet. A kedves nagyérdemű pedig döntsön: megrendül-e, avagy röhögni kezd. Vagy esetleg mindkettőt megteszi egyszerre.