A puskagolyó és a pillangóhatás

De nemcsak ettől világfilm a Bábel, hanem attól, hogy Inárritu a pillangóeffektusra mutat fel nagyon illusztris és végtelenül izgalmas példát. Vagyis arra, hogy minden mindennel összefügg, a dolgok, a történések, a létmozzanatok egymást generálják. Inárritu mozgalmas és monumentális tablója a legégetőbb jelenlegi problémának, a terrorizmus veszélyének fókuszba állításával figyelmeztet arra, hogy nem bújhatunk ki a világ bajából, mert minden hatással van-lehet ránk, ami bárhol történik-megesik. E pillangóhatásra alakulhatott hatalmas kerek egésszé Inárritunak a jelenkori bábeli zűrzavarból epizódokat megmutató világfilmje is, mert egy gazdag úriember egyszer úgy döntött, hogy egzotikus vadászaton vesz részt Marokkó földjén. A filmben ugyan ez az ok, vagyis ez a vadászat az a momentum, ami mindent elindít, de a pillangóeffektus logikáját, s egyben Inárritu filmjének logikáját követve már a vadászat is okozat, ugyanis valahol valaminek történnie kellett ahhoz, hogy a japán úriemberben fellobbanjon a vadászösztön, és elinduljon Marokkóba. Ahol is ottani kísérője olyan készségesen szolgálta, hogy a japán férfi neki ajándékozta vadászfegyverét. A megajándékozott marokkói kísérőnek viszont nem kellett a fegyver, ezért áruba bocsátotta. ĺgy került egy kecskepásztor tulajdonába, aki azért vásárolta meg, hogy két kamasz fia a kecskéket őrizve elriassza a sakálokat. A bábeli zűrzavar folyama a kecskepásztor családjában szomorú Káin és Ábel-történettel egészül ki: a két kamasz fiú teljes ellentéte egymásnak. A kisebbik a szilaj, aki már felnőttként gondolkozik, önkezével kergeti a kéjeket, a másik az érzékenyebb, aki féli a bűnt, és tart apja hirtelen kezétől. A kicsi törtető harcos módjára próbálgatja a fegyver ballisztikai tulajdonságait, lövöldöz a semmibe, hogy kipróbálja, meddig hord el a puska, amikor újra érvényesül a pillangóeffektus. A hegyvonulat lábánál kanyargó országúton turistabusz közeledik, utasai közt egy marakodó amerikai párral, Susannal és Richarddal, akik azért utaztak az afrikai kontinensre, hogy távol az indusztriális lélek- és érzelemölő gyiloktól ősprimitív módon élő népek között, a fekete földrészen megpróbálják újrafoltozni elszabott házaséletüket. A filmdramaturgia és Edward N. Lorenz amerikai meteorológus káosz-, illetve pillangóelmélete már csak ilyen: a marokkói kisfiú puskájából kilőtt és a hegyek közt „szállongó” golyó épp Susan vállában találja meg a maga célkeresztjét. Marokkóban erre a „gyilkos támadásra” elszabadul a pokol. És elszabadul a pokol Mexikóban és Japánban is. Az előző helyszínen egy illegális határátkeléssel sodródunk fenyegető zenei futamok kíséretében a feszült és kiélezett drámai helyzet felé, a másikon egy női nemi szerv natúr kitárulkozásától (ilyen durván, ahogy ez itt írva vagyon) dőlnek a tabuk gyilkos ütemben.

A film a beszélt és nem beszélt nyelvek (a japán női főszereplő süketnéma, és jelbeszéddel kommunikál) és kultúrák zűrzavaráról, az egymás nem ismeréséről, nem elfogadásáról, mentalitásának meg nem értéséről szól. A közeledés elutasításának első lúdbőröztető jelenete, amikor az amerikai turistabusz megáll egy marokkói pihenőhelyen, hogy az utasok felfrissüljenek, s itt az Afrikába utazó idegen tipikus gesztusával Susan undorral löttyinti ki a homokba a jégkockákat, mondván: ki tudja, milyen vízből fagyasztották. Hasonló bábeli elutasító, közhelyekbe menő gesztusokra épül a film valósága – ami a mi valóságunk is. Fel kell ismernünk. Elsősorban azt – a filmben az amerikaiak számlájára írt – gesztust, hogy a bolhából elefántot csinálunk. A marokkói kisfiú tudatlan játékának sajnálatos következményét, vagyis a Susant ért támadást politikai síkra terelik, és az esetet terrortámadásként kezelve kürtöli szét a média, félrevezetve a világot.

Tökéletes átkötésekkel mesteri módon szerkesztett, helyenként sötéten dokumentarista környezetábrázoló és hangvételű film a Bábel. Az amatőr színészek – magasan ki kell emelni a két marokkói gyereket – oly hitelesek, hogy el is feledkezünk arról: megírt szerepet játszanak. S mintha az ő elemi erejükhöz mérnék magukat a sztárszínészek is: hihető, élő figurák. Kemény, megrázó két és fél óra ez a film. A marokkói pásztorcsalád története – amelyről azt hihetnénk, bibliai időkben játszódik – lélekbemaró életkép. És nem csak ez a szál, ám ez a legerősebben. Ezek miatt az elborzasztó rideg szálak miatt nem igaz az, hogy két és fél óra a Bábel: napokig tépi még az embert.