A papír partján – túl a parton

1951–2002Somogyi Tibor felvételeKülönös, hogy most, amikor Dusza Istvánra emlékezve válogatott irodalomkritikáinak rövidesen megjelenő kötetére hívom fel a figyelmet, megfelelő (a napilap rovatméreteinek megfelelő) cím és felcím után kutatva épp az ő egyik négyhasábos írása akad a kezembe. Ebben – Bodnár Gyula könyvekről, színházról, szellemi életről szóló könyvét ismertetve – fejtegeti, mennyire fontos szerepvállalása (volna) a sajtónak a rendszeres, az olvasót orientáló művészetkritika. Barátja s másfél évtizeden át szerkesztőtársa kulturális publicisztikáját olvasván igazolva látja meggyőződését, mely szerint „lehet a szlovákiai magyar kultúrának olyan kritikai reflexiója, amelynek befogadásához elegendő az a bizonyos, egzakt módon sohasem bizonyított újságolvasói alapismeret”. Persze, a befogadással, azt hiszem, az olvasónak igazából éppen akkor nem volt gondja, amikor a sajtó rendszeresen kiszolgálta őt irodalommal és irodalomról meg művészetről szóló tudnivalókkal. De ez már a Dusza-könyvismertető megjelenésének idején, 2001-ben sem lehetett így, mert D. I. ezt írja: „a szlovákiai magyar újságírás igencsak a mélyponton van... Talán ezért sincs igazi zsurnálkritika, amely akár a kultúránkról nyíltan kimondott véleménnyel gerjeszthető vitákat is vállalná...”

De most már visszatérek tárgyamhoz, a Dusza István válogatott irodalmi tanulmányait és kritikáit tartalmazó kötethez, melyet a kegyelet – mint a tisztelet és a megbecsülés kései kimondása s a szavakon túl a kézzelfogható kifejezése – meg a törlesztés terhe hívott életre, a szerző hirtelen halálával szinte egy időben. Pozsonyi gyászszertartása napján, az író- és pályatársak utolsó búcsúját, az elhangzott megemlékezéseket és méltatásokat követően született meg az elhatározás, döbbentünk rá a felismerésre: tartozunk egy könyvvel az irodalmat szíve ügyének – kenyerének – tekintő Dusza Istvánnak.

A szerző irodalmi munkásságának feltérképezése és az írások összegyűjtése során világossá vált, ami egyébként is sejthető volt, hogy a rendelkezésre álló anyag terjedelme jóval meghaladja egyetlen válogatáskötet terjedelmének kereteit. Dusza István száznál több olyan cikket, recenziót, könyvismertetést és -kritikát hagyott ránk, melyek irodalmi önismeretünk részei. Ennek a sok mozaikból összeálló színes élőképnek egyformán fontos részei az irodalmi interjúi, a napi- és a hetilapokban közölt híradásai, beszámolói, vitahozzászólásai, az irodalomról és az irodalmi életről való hangos gondolkodása mindenütt, ahol erre a sajtóban alkalma nyílt. Az irodalom és a könyvek iránti szüntelen érdeklődésének köszönhetően számtalan glosszával, jegyzettel, tárcával gyarapodott az irodalom és az időközben a múltba veszett irodalmi publicisztika; ezek a hosszabb-rövidebb Dusza-írások az írással, olvasással, olvasóval, könyvekkel, könyvtárakkal, könyvhetekkel és a szerzőkkel foglalkoztak: ezekről, ezekért íródtak. S akkor még nem szóltunk az irodalomhoz legközelebb álló, képzőművészeti tárgyú Dusza-szövegekről.

ĺgy aztán az olvasó reprezentatív kötetre számíthat, amiként Dusza István is reprezentatív alakja és alakítója volt annak az irodalomnak, mely érdeklődése legfőbb tárgyát képezte. Újságíróként és lapszerkesztőként választotta hivatásául a kultúra népszerűsítését, s ez az ő esetében azt jelentette, hogy az irodalmat, a könyveket eseményként, napi tevékenységként, folyamatosan aktualizálódó élményként élte meg, de azt is, hogy nem akadt irodalmi terület, mely kívül esett volna érdeklődési körén. Vannak művek, melyekről csak ő számolt be a sajtóban, olykor csupán a híradás szintjén, máskor terjedelmes elemzéssel; voltak irodalmi jelenségek, könyvbemutatók, melyekre csak ő reflektált, és számos kötetet elsőként ismertetett. A mai szlovákiai magyar sajtó fiatal figyelője el sem hinné – hacsak oda-vissza lapozgatva a megsárgult újságoldalakban utána nem járna –, mi mindent tehetett a hetvenes és a nyolcvanas években a kultúra rovat nyughatatlan szerkesztője az Új Szóban és a hetilapokban az irodalom népszerűsítéséért, akkora – olykor akár csak egy zsebkendőnyi – területen, amekkorát kiküzdött s belakott magának, vagy mások számára lakhatóvá, olvashatóvá, érdekessé tett. Nem Dusza István volt az egyetlen ilyen kultúrmisszionárius, ám a szlovákiai magyarság művelődéstörténetében kevés hozzá hasonló akad, mert személye az újságírás és -szerkesztés révén az írók és az olvasók közti páratlanul eleven és széles csatornát jelentette, úgy is, hogy fáradhatatlanul jelen volt minden valamirevaló rendezvényen, s olyan értelemben is, hogy a nyomtatott sajtó minden regisztere szívesen fogadta ismertetéseit és kritikáit, a Kis Építőtől a Kalligramig.

Dusza István negyed évszázadon át katalizátora volt a szlovákiai magyar szellemi, különösen az irodalmi életnek. A papír partján is – katalitikus szerepben, küszködve könyvvel, irodalommal, olvasással, sokszor ezek gátlóival, akadályozóival vagy éppen a dilettantizmussal, máskor meg önmagával, esetenként csak a közvetítő szerepét töltve be, az irodalomtudomány szűkebb, szakmai területét lényegileg nem befolyásolva. Legtöbbször a tetszik – nem tetszik, az azonosulás vagy az elutasítás mentén ítél meg művet és művészi eljárást, irodalomkritikáinak többsége az olvasva értelmezés, az ízléssel olvasás technikáját alkalmazva, az etikai állásfoglalástól sem tartózkodó, a szövegben esztétikumot kereső elemzés és értelmezés. Érvrendszerében az esztétikum volt a legfőbb instancia, s jó érzékkel legtöbbször a Tőzsér-írásokat választotta hivatkozásai alapjául. Ugyanakkor a szavak, sorok, strófák, szövegrészek és -egészek értelme felfejtésének, tehát a befogadásnak a leghálátlanabb szintjén mozogva, a viszonyulás és az érvelés közvetlenségével számíthatott kritikusként jelentős olvasótáborra úgy, hogy a szakma is mindig odafigyelt szavára. Talán éppen azért – ami válogatott kritikáiból remélhetően szintén nyilván kitűnik –, mivel ítéletei pontosak, találóak, helytállók. S amit a Dusza-kritikák alapján mindig is tudni lehetett: szerzőjüknek van ízlése.

A tisztelgés, Dusza Istvánnak az irodalmi életben betöltött szerepét s az életműve gazdagságát tekintve is, ez már bizonyos, gesztus értékű marad. A könyvvel emlékezés igénye és a könyvet eredményező szándék kevésnek bizonyult a jelentős hagyaték feltárása után. A választék meghaladta a törlesztés, a kiegyenlítés tervét – a kínálat kisszerűnek, torznak, groteszknek állítja be a kegyeletet. A recenzens és irodalomkritikus Dusza Istvánnak nem egy könyvvel adósa az irodalom.

Végül, az említetteken túl: a kötet nem csak adósságtörlesztés és tiszteletadás, hanem és elsősorban irodalomkritikai önismeretünk szerves része. Kétség nem férhet hozzá, hogy a szerző és az általa vizsgált művek iránt érdeklődő kutatók (valamint az irodalmárok, irodalomtanárok és -történészek) hasznát vehetik. Meg aztán: Dusza István irodalmi tanulmányainak és kritikáinak fontos helyük és szerepük lehet a hazai irodalomtörténet-írás és az irodalomelméleti gondolkodás paradigmáinak jövőbeni kijelölésében is.

S az, hogy most itt, az Új Szóban idézhetem fel D. I. alakját és életműve egyik vetületét, talán némi derűlátásra is adhat okot. Meglehet, a szlovákiai magyar újságírás és a „kulturális publicisztika” annyira azért még sincs mélyponton, mint azt hinnénk, visszatekintve aranykorára, amikor a lap szellemi arculatát Dusza István, Bodnár Gyula, Zalabai Zsigmond... – és a sor folytatható – határozták meg. Persze, a jelenlét, a puszta létezés önmagában nem több figyelemfelkeltő demonstrációnál. Az a bizonyos, „egzakt módon sohasem bizonyított újságolvasói alapismeret”, mely elsősorban a papír partján álló D. I.-nek és a hozzá hasonlóknak köszönhető, ennél azért többre kötelezi a sajtót. Hogy aztán ez a sajtó mennyivel maradt adósa a kultúrát szíve ügyének tekintő olvasónak, akkor válik majd láthatóvá, ha irodalmi önismeretünkről szól majd a nekrológ meg az emlékeztető.