A karácsonyi csoda – Guardiola nem enged az elveiből

A Premier League tör­té­netében még egyetlen edző érkezése sem volt annyira borítékolható, mint Pep Guardioláé.

A Premier League Európa legjobb edzőinek otthonaként tekint magára, ezért nagy csalódás volt, amikor 2013-ban Guardiola a Bayern Münchent választotta a Premier League valamelyik nagyágyúja helyett. Három évvel később azonban a Manchester City hierarchiájában igen magas pozícióban lévő régi barcelonai barátok és kollégák – elsősorban a klubigazgató, Txiki Begiristain – meggyőzték a katalán edzőt, hogy vegye át a City irányítását. „Txiki nagyon-nagyon fontos szerepet játszott az életemben” – mondta Guardiola a megérkezésekor. 

„Amikor még egy senki voltam, engem bízott meg a Barcelona vezetésével, amely egy csodálatos klub, csodálatos játékosokkal. Egyszer azt mondtam neki, hogy egy nap Angliában fogok dolgozni, és ha ott lesz valamelyik klubnál, akkor én is oda megyek. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy Txiki itt volt.”

Megreformálni egy kősziklát

A Premier League-klubokat korábban sokként érték a külföldi edzők innovációi, elég csak Arséne Wenger 1996-os vagy José Mourinho 2004-es megérkezésére gondolni, ám Guardiola esetében mindenki tudta, hogy a katalán egy olyan futballstílust akar majd meghonosítani, amilyenhez fogható még nem volt a Premier League-ben. Ez azonban nehéz feladatnak ígérkezett, de Guardiola hatása már azelőtt érezhető volt, hogy Angliába szerződött volna. 

A 2008 és 2012 között a Barcelonával elért sikerei, valamint a spanyol válogatott négyéves dominanciája a Premier League-ben is megágyazott a tiki-takának, amely más megvilágításba helyezte a türelmes labdázgatást. 

Viszont egyetlen Premier League-csapat sem tudta megközelíteni Guardiola Barcelonájának szintjét, az Arsenal és a Manchester City passzjátékából pedig hiányzott az a fajta taktikai kifinomultság, ami a Guardiola-féle Bayern Münchent jellemezte. A katalán edzőnek tehát az volt a feladata, hogy egy új szintre emelje a labdabirtoklást.

Az angolokban természetesen volt ellenérzés Guardiola ideológiájával szemben, ami abból eredt, hogy az angol futball mindig is a fizikális erőt részesítette előnyben a technikával szemben. Guardiola nagyságában azonban csak kevesen kételkedtek, és valószínűleg még ők is elismerték a tréner Barcelonánál és Bayernnél elért sikereit. Abban viszont már egyáltalán nem voltak biztosak, hogy Guardiola Angliában is képes lesz felépíteni egy hasonló csapatot, ahol a zord időjárással, a megfeszített téli menetrenddel, a fizikai kontaktusokkal szemben engedékenyebb játékvezetéssel és az ódivatú, ívelgetős focit játszó kiscsapatokkal is meg kell küzdenie.

Ennek ellenére Guardiola második szezonjában a Manchester City pontrekorddal nyerte meg a Premier League-et. Ez pedig egy hihetetlen erődemonstrációja volt Guardiola saját ideológiájába vetett hitének, még akkor is, ha a történelmi, százpontos idényhez vezető út eleinte tele is volt buktatókkal.

A győzelem kulcsa

Guardiola 2016-os megérkezésekor a Manchester Citynek két bajnoki címe volt: az elsőt Roberto Mancinivel nyerte 2012-ben, a másodikat pedig Manuel Pellegrinivel 2014-ben – ettől függetlenül volt valami kiábrándító a Cityben. A manchesteri csapat egyik bajnoki címét sem meggyőző teljesítménnyel nyerte meg, ráadásul taktikailag gyakran nagyon naivnak mutatkozott: a City sikere elsősorban az olyan kivételes egyéni teljesítményeknek volt köszönhető, mint amilyet Sergio Agüero vagy Yaya Touré nyújtott, és nem annak, hogy egy egységes csapatként funkcionált volna. Pellegrini intelligens edző volt, aki maga is a labdabirtoklásban hitt, így Guardiolának nem kellett újra megtanítania focizni a játékosokat, ám a technikai dolgok terén a katalán sokkal tovább ment chilei kollégájánál.

Guardiola az első pillanattól kezdve egy nagyon speciális rendszerben játszatta a Manchester Cityt. 

Hűen a Barcelonánál és a Bayernnél vallott elveihez, csak egy védekező középpályással játszott, ahelyett, hogy megtartotta volna a kétfős belső középpályát, amihez a City hozzászokott. Ez pedig azt jelentette, hogy Fernandinho – aki box-to-box középpályásként kezdte, aztán Touré mellett találta magát egy sokkal defenzívebb szerepkörben – még mélyebb pozícióba került, és végül egyedüli védekező középpályás lett. Guardiola második intézkedésként kitette a csapatból Tourét, és Kevin De Bruynét, valamint David Silvát húzta visszább a háromfős középpályára.

Korábban De Bruyne és Silva is egy sokkal támadóbb felfogású szerepkörben játszott: mindketten tízesek voltak, akik ha szükség volt rá, a szélek irányából befelé játszva is elboldogultak. Már csak az egyikük pozíciójának a megváltoztatása és nyolcasként való szerepeltetése is bátor húzás lett volna, nemhogy kettőé, és mindenképp egy erős, nagy munkabírású játékos kellett volna mellé. De nem Guardiolánál, aki mindkettejüket visszarakta a háromfős középpályára, és Fernandinhót bízta meg a feladattal, hogy biztosítson mögöttük – Guardiola ezzel lényegében megalkotta a Premier League valaha volt legtechnikásabb trióját.

A szabadság vándorai – az öt támadó

A hatás szinte azonnali volt: De Bruyne és Silva remekül megértette egymást. A Bajnokok Ligája playoff-körében, amikor a Manchester City 5–0-ra megsemmisítette a Steaua Bukarestet – Agüero ezen a meccsen úgy lőtt mesterhármast, hogy közben kihagyott két büntetőt –, a két játékos káprázatosan futballozott, és ketten együtt uralták a középpályát. Ez érezhetően valami teljesen új volt, és később De Bruyne meg is nevezte az új pozícióját.

„Egy másfajta szerepkörben kezdtem futballozni” – mondta. „Lett egy kis változás a játékomban, de nem baj, sőt. Az edzőnek megvan a saját maga elképzelése. Már nem tízesként futballozok, hanem szabad nyolcasként, ami rengeteg mozgással jár a pálya minden pontján. Sokkal többet kell futnom, de cserébe sokkal nagyobb szabadságot is kapok.”

A City rendszere úgy lett kidolgozva, hogy az minél nagyobb területet biztosítson De Bruyne és Silva számára. 

A City úgy nyerte meg a korábbi bajnoki címét, hogy a pálya közepe felé játszó irányítók – rendszerint Silva és Samir Nasri – szerepeltek a széleken, Guardiola azonban klasszikus szélsőket használt, akik a „természetes” oldalukon játszottak: a jobb oldalon Raheem Sterling, a bal oldalon pedig az új igazolás, Leroy Sané. Az ő feladatuk volt, hogy az oldalvonal mentén játszva széthúzzák az ellenfél négyfős védelmét, amivel a belső védők és a szélső hátvédek között területeket nyitottak meg De Bruyne és Silva számára. Ilyen értelemben tehát Guardiola csapatában öt támadó volt: Sané, Silva, Agüero, De Bruyne és Sterling.

Visszatérés a gyökerekhez

2024 végén Pep Guardiola olyan spirálba került, olyan mélységbe sodródott csapatával, amelyre karrierje során még sosem volt példa. Október végétől karácsonyig 12 mérkőzésen 1–2–9-es mérleget produkált a csapat, amely egy kiesőjelölttől is halovány teljesítmény lett volna, nemhogy a Manchester Citytől.

Guardiola válságkezelő törekvése egyértelmű volt: a rendszerint használt 4–3–3-as vagy 4–2–3–1-es felállás helyett elkezdett egy stabilabb, védekezőbb jellegű 4–1–4–1-es formációval játszani, és ezzel párhuzamosan, hogy még inkább kontrollálni tudja a csapat a mérkőzéseket, megkezdődött a belső középpályás kísérletezgetés.

Felbukkant itt Matheus Nunes (Feyenoord), Foden (Liverpool), Gündogan (Crystal Palace), Grealish (Nottingham Forest), sőt a Juventus elleni BL-meccsen együtt is játszott Grealish és Gündogan, aztán az MU ellen megint jött Foden, az Aston Villa ellen pedig Kovacic.

A zuhanórepülést az Everton elleni, karácsonyi 1–1 állította meg, ahol a City belső középpályáját a Kovacic–Bernardo Silva–Foden hármas alkotta, amely igencsak emlékeztetett a „szabadság vándoraira”, és megkockáztathatjuk, hogy a valaha volt egyik legtechnikásabb belső középpályás sor a PL történetében. Ennél talán csak egy technikásabb van: a 2024-et végre a Leicester elleni győzelemmel záró Kovacic–Bernardo Silva–De Bruyne trió, amely – ha már egyszer lendületbe jött – 4–1-re kiütötte a West Hamet is az új év első meccsén. 

(Megdöbbentő, de egészen október végéig kell visszamenni a bajnokságban ahhoz, hogy két egymást követő PL-győzelmet találjunk a City neve mellett, akkor a Wolverhamptont (2–1) és a Southamptont (1–0) sikerült kínkeservesen legyűrni).

Pep Guardiola tehát a legnagyobb bajban, karrierje mélypontján sem adta fel elveit, épp ellenkezőleg: ugyanazzal a filozófiával szedte össze a darabokban lévő csapatát, amellyel pályafutása kezdetétől sikeres volt, legyen szó Spanyolországról vagy az angliai kezdetekről: a fizikalitást nélkülöző, de technikájával mindezt ellensúlyozó középpályás kontrollal. És persze Guardiola csapatában ismét csak öt támadó van: Bernardo Silva, De Bruyne, Foden, Haaland és Savinho. 

A király visszatért.