A Nyugat alkonya

„Ez a film egyike a legfurcsábbaknak, melyet valaha készítettek. Olyan részeket tartalmaz, melyeket semmilyen esetre sem ajánlott megnéznie annak, aki szívproblémákkal küzd vagy könnyen ingerelhető. Nyomatékosan megkérjük, hogyha ön ilyen személy, vagy a szülője egy fiatal és befolyásolható gyermeknek, hagyja el a vetítőtermet.”

Dokumentumfilm. A mozikban!? Talán nem is filmes műfaj, sokkal inkább egy… látásmód? Klasszikus ága – Nanuk jégtábláinak totáljaitól oly távol – egyébként is haldoklik, nehezen találja a helyét e Nap alatt, a piacon.

Áldokumentumfilm vagy dokudráma? Inkább illik e skatulyákba Michael Moore legújabb agitkája – a Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Love Story) című szerzemény –, bár ez sem túl szerencsés megállapítás a zsánerek kiismerhetetlen labirintusában.

Az amerikai társadalom, politika és gazdaság útvesztőjében azonban otthonosan mozog az Oscar-díjas fenegyerek. Látszólag. Mike kapitány nem kevesebbet próbál elérni, mint lerántani a leplet az egész ördögi szisztémáról, mely állítása szerint a tengerentúli nemzet rákfenéje. Kapitalizmusnak nevezi az ellenfelet, és sajátos eszközökkel harcol a százhúsz percnyi játékidő során. A „láthatatlan kezű” gonosz fogalmával azonban bármit azonosíthat, hogy nagy ívű elméletét – mely szerint a „harmadik út” járható – igazolja.

Szarkasztikus humorral, álnaivitással teszi. Szórakoztat. Eladhatóvá teszi a terméket. Tájékoztat is, azonban a tényként tálalt adatokat, hivatkozásokat, szövegkörnyezetükből kiragadott félmondatokat fenntartásokkal javallott kezelni. A filmnyelvi újítások, formabontó megoldások ideig-óráig elhitethetik, minden, mit látunk, tény és való. A kisember nyomorúsága, az egyéni tragédiák szemléltetése, az összeesküvés-elméletek, a magánakciók és a sarkított videofelvételek az igazság bajnokaként tüntetik fel Mickey bácsit, aki a szélsőségesből következtet az általánosra.

Szokatlan helyszínek és különös időpontok között ugrálva száz, ezer szereplő bukkan fel a vásznon. Politikusok és államférfiak, földönfutók és topmenedzserek nyilatkoznak. Archív felvételek, kongó-bongó dalocskák és animációs betétek szidják (mint a bokrot) Busht és republikánus pereputtyát, ugyanakkor dicsőítik a Nobel-díjas Barackot. Járványhullámként terjed a jelzálogcsalás, világuralmi jelentéseket termel a Citibank, romba dönti a világot a tőzsdepalota. A General Motors gyökerei szemünk láttára rohadnak el, a lakosság ellenállása pedig karhatalomba ütközik. Illusztrációként kilakoltatások felkavaró képsorai borzolják a kedélyeket, „halott parasztok” életbiztosítására derül fény, pilóták nyomorának lehetünk szemtanúi. Valamennyi fejezet a megvilágosodott rendező koncepcióját erősíti, ellenérvek pedig csak a szőnyeg alatt találhatóak.

Mégsem olcsó propaganda, mint Oliver Stone legutóbbi munkáinak zöme. E másik baloldali (hajdan volt zseniális) rendező a Tőzsdecápák második részével megmutathatja majd, hogy az éremnek két oldala van. Meg éle. Csak Chávez elvtárs ne szóljon be(le). (Kaszás Dávid)