A nép ellensége a Jókai Színházban

Nem ad egy pillanatot sem, amit jó lenne nézni; nem ad egy mozzanatot sem, amivel érzelmileg azonosulnánk (azonosulni akarnánk?, azonosulni mernénk?); úgy tesz minket akaratlan szereplőkké, hogy az fájni fog.

Henrik Ibsen egy 1882-es újsághír alapján írta a darabot, Komáromban Kúnos László fordítása nyomán játsszák – és szinte végig megdöbbentően mai műként szól. Itt-ott bukkan elő némi avíttas lerakódás, ahol a cselekmény nem engedett teret a radikálisabb elvonásnak: például az a kérdés, lesz-e Katrine Stockmann-nak apai öröksége vagy sem, mai értelmezésünkben azért nem egy életmegoldó képlet. Ami viszont a közállapotok (vagy ha úgy testszik – a demokrácia) látleletét illeti – pontos, hiteles, keserű.

Adott egy kisváros, amely az éppen csak kiépített gyógyfürdőnek köszönhetően reményteljes fejlődés elé néz – amiből profitálnak a helyi vezetők, a részvényesek és a kisemberek is –, ám a doktor felfedezi, hogy az előző év tífuszos megbetegedései nem véletlen esetek: a közeli mocsár szennyezi a vízvezetéket. A döntéshozók eltussolnák az ügyet, és lágyabb vagy keményebb ráhatással mindenkinek az eszébe vésik saját jól felfogott érdekét; az ügyre előbb lelkesen ráharapó, a demokrácia bástyájának szerepében tetszelgő helyi sajtó kilóra megvehető; a város lakosságából, abból a bizonyos „demokratikus többségből” felvonultatott figurák a primitívség demagógiáját és a tudatlanság megvezethetőségét mutatják. A problémára rámutató „hős” elszigetelődik, a nép ellenségévé kiáltják ki.

Bár Koltai M. Gábor komáromi rendezése elsősorban a közéleti mocsárra összpontosít, és a családi dráma ennek árnyékában marad, az előadás nem ragad meg a teátrumi publicisztika szintjén, és többet mutat rideg tézisdrámánál. Két erőteljes karakter feszül egymásnak, különleges érzelmi feszültséget teremtve a színpadon: Tomas Stockmann, a fürdőorvos szerepében Menszátor Héresz Attila, míg a polgármester, a doktor testvére itt és most nő – Bandor Éva. Kettejük kapcsolati dinamikájában sok minden lappang, de az élet valós viszonyai között nehezen eligazodó, alávetett öcs és a támogató szerepet vállaló, domináns nővér játszmájából az adott helyzetben két határozott egó, bizonyos értelemben két szörnyeteg nő ki. Az előadás csúcspontján – a népgyűlés során – Menszátor Héresz Attila egy szent őrültet kelt életre: a saját igazságát abszolút értékként kezelő, egyre radikálisabb téziseket megfogalmazó, a hevület örvényébe került embert, aki nem kaphatja meg a vágyott elismerést, mindenki kihátrál mögüle, hiszen a többség megköti a maga kompromisszumait, vagy simán érdektelen, esetleg a kenyérgondok foglalkoztatják. Számukra a doktor morális álláspontja csak „értelmiségi nyavalygás”. Ezzel szemben ott van Bandor Éva fináléja, a szezonmegnyitó: elénk áll a megnyugtató nagy elrendező, a pragmatikus vezető, aki pontosan tudja, hogy mennek a dolgok, és ismeri a varázsszavakat is. Közösség, jólét, jövő, haladás… – már kondicionálva vagyunk, mikor az igazságról, a szabadságról is elhangzik egy-két frázis. Érezzük-e még a cinizmust, ha a gyerekkórus is énekelt? És mondd, kedves néző/olvasó: te kit/mit választanál?

Szalai Sára díszlete mindvégig erősen meghatározza az előadást, sokféle asszociációt kelt; a színpadon elhelyezett körkörös elemek a történések dinamikájának megfelelően hol szétvetik, hol összeterelik a szereplőket. Aztán a végére már csak egy benyomásunk marad: cloaca maxima.