A négyszáz éves opera

A tévedést egy firenzei humanista társaság, a Camerata követte el, amely az antik tragédiát kívánta feltámasztani, és abban a hitben, hogy azt énekelve adták elő, egy addig sosemvolt műfajt teremtett: 1598 farsangján (más források szerint 1597-ben) a Corsi palotában felcsendültek a Dafne dallamai. A zeneirodalom első operájának szövegét Ottaviano Rinuccini írta, zenéjét Jacopo Peri és Jacopo Corsi. Pontosabban a muzsika a Zazzerinónak, borzasnak becézett Peri munkája volt, Corsi a Dafne szövegéből csupán két dalt zenésített meg, de neki is voltak érdemei: az ő palotájában tartotta rendszeres összejöveteleit a város tudós embereit, művészeit és széplelkű arisztokratáit egybefogó Camerata, miután a találkozók régi színhelyének, a Bardi palotának ura Rómába távozott. A Dafne sikerén felbuzdulva Peri ontani kezdte az operákat. Az 1600-ban írt Euridicét IV. Henrik és Medici Mária esküvőjén mutatták be, ennek a szövegkönyvét is Rinuccini írta. Ugyanezt a librettót két évvel később a Camerata másik muzsikusa, Caccini is megkomponálta. Peri és Caccini operái részben elvesztek, részben csupán töredékekben maradtak ránk. Fennmaradt viszont egy 1607-ben írt opera, szintén Orfeusz és Euridiké történetének témájára, amely ma is hallható, sőt felettébb élvezhető. Nem csoda, egy géniusz írta, a Gonzagák mantovai hercegi udvarának muzsikusa, Claudio Monteverdi. Ő művének az Orfeo címet adta, és a zenetörténet úgy tekint rá, mint az első valódi operára, Peri, Caccini és még vagy fél tucat olasz komponista kissé vérszegényre és hidegre sikeredett próbálkozása után. A Gonzagáktól silányan fizetett udvari muzsikus mindegyiküket messze túlszárnyalta, ő állította sínre az új műfajt, ő jelölte ki célját: az emberi érzelmek végtelen skálájának kifejezését. Monteverdi Shakespeare kortársa volt, és ugyanolyan nagy mestere az emberi szenvedélyek ábrázolásának, mint a londoni Globe Színház varázslója. Döbbenetes drámai jellemzőerővel bírt ez az élettől sokat próbált művész (feleségét épp az Orfeo bemutatásának évében vesztette el), aki végül Velencében kötött ki, a Szent Márk-bazilika karnagya lett. Az 1630. évi rettenetes pestisjárványt követően egyre inkább elvonult a világtól, 1632-ben pappá szentelték. De 1637-ben megnyílt Velencében az első nyilvános operaház, a Teatro San Cassiano, két évre rá újabb kettő, és Monteverdi nem tudott ellenállni a kísértésnek; az egyházi művek és madrigálok után ismét operákat kezdett írni. 1642-ben, hetvenöt évesen írta a legcsodálatosabbat, a Poppea megkoronázását. Egy évre rá meghalt, Velence híres templomában, a Frariban temették el. (Csontjai az egyik restaurálás során eltűntek, azóta sem kerültek elő.)

Az opera pedig haladt tovább a maga útján. Kalandos út volt ez, egy különös műfaj regényes útja. Egyben diadalút is, noha ellenzői legalább annyian voltak, mint fanatikus hívei. De még a hívek tábora sem volt egységes, mint például Franciaországban, ahol ádáz küzdelmet vívott egymással az olasz és a francia opera. Ez volt az ún. buffonista harc, amelybe mindenki belekapcsolódott, aki Párizsban számított, beleértve az enciklopedistákat is. Ők buffonisták, azaz olasz pártiak voltak, és írásaikban élesen támadták a francia zene vezéralakját, Rameau-t. Az előadásokon szinte napirenden voltak a verekedések, míg végül XV. Lajos megelégelte a sok botrányt, és kitiltotta az olasz társulatot Párizsból. Már csak azért is, mert Madame Pompadour Rameau-éknak drukkolt.

Az operaszínpadot benépesítő antik hősök és mitológiai alakok egyre káprázatosabb díszletek, egyre ötletesebb színpadi gépezetek között mozogtak. A kasztrált énekesek mesés összegeket kerestek, és valósággal terrorizálták a zeneszerzőket, ők szabták meg, milyen legyen az ária, hol hangozzon el a darabban, és a drámai szituációtól függetlenül csillogtatták bravúros technikájukat. A hölgyek ájuldoztak a gyönyörűségtől, sőt egy római előadáson megesett, hogy az egész zenekar könnyekben tört ki az elragadtatástól, és nem tudta folytatni játékát, amikor a híres kasztrált, Gasparo Pacchierotti énekelt.

De ez a káprázatos látványosságot és – sokszor öncélú – csillogást kedvelő műfaj nemcsak szórakoztatni tudott, hanem nemes eszméket is alázattal szolgálni, gondoljunk csak a szabadító operákra és e műfaj koronájára, Beethoven Fideliójára. A romantika korában egész nemzetek szabadságvágyának kifejezőjévé vált egy-egy operadallam, mint Verdi Nabuccójának Va, pensiero vagy Erkel Hunyadijának Meghalt a cselszövő kezdetű kórusa. A nemzeti opera a nemzeti öntudatosodás egyik kifejezője volt, főleg a kis népeknél. Egy Auber-opera, a nápolyi halászfelkelésről szóló A portici néma hatására robbant ki 1830-ban a forradalom Brüsszelben, amely a Hollandiától való elszakadáshoz, a mai Belgium létrejöttéhez vezetett.

Válságban az opera – hallani évtizedek óta. Épp ez a baljóslatú megállapítás ad reményt arra, hogy még hosszú élet áll előtte, hisz amióta csak létezik, szinte állandóan válságban van. Mégis él ma is, és millióknak közvetíti a legnagyobb zenei géniuszok üzenetét. Amikor Monteverdi utolsó operájában, a Poppea megkoronázásában az emberi lét legsúlyosabb örök kérdéseit fogalmazta zenévé, olyan útravalót adott a műfajnak, amely kimeríthetetlen.