A Nap égető aranyában

Hatévesen már úgy rajzolt, hogy nagyapja gyűjteni kezdte mindazt, amit papírra álmodott. Mesélte: harmadik elemiben a tanítója kék ceruzával áthúzta a rajzát, amit házi feladatként az olvasókönyvből kellett kimásolniuk. „Nem az apád tehetségére vagyok kíváncsi! – szólt rá haragosan, ő meg kétségbeesett zokogással bizonygatta, hogy azt tényleg ő rajzolta. – Akkor rajzold fel a táblára is!” – kapta feladatul. S ahogy becsülettel helyt állt, tanítója döbbenten nézte, aztán behívta kollégáit, hogy ők is lássák, milyen tehetséges a kis Fábri, s az ő jelenlétükben, az osztály előtt bocsánatot kért tőle. Az igazságba vetett megátalkodott hitének egyik lényeges forrása volt ez az epizód. Később, a gimnáziumban rajz- és festménypályázatokat nyert. Festőnek készült. Bár édesanyja azt szerette volna, hogy színész legyen, ő Réti István, az utolsó nagybányai mester növendéke lett a képzőművészeti főiskolán. Harmadévesként már két nyilvános tárlaton szerepelt. Amikor a szakmai rutin első jeleit fedezte fel rajzain, s úgy érezte, egyre könynyebben dolgozik, de elapadt nála az alkotás öröme, átiratkozott a színművészeti főiskolára. A diplomájával egyidejűen négyéves szerződést kapott a Nemzeti Színháztól, ahol rendezett, játszott és díszleteket tervezett.

Rajzait, akvarelljeit, olajfestményeit és díszletterveit, köztük a Körhintához készült finom tusrajzokat, valamint feljegyzéseit és skicceit őrző forgatókönyveit láthatjuk azon a kiállításon, amelyet a Magyar Filmszemle és a Magyar Nemzeti Galéria közösen rendezett a volt Ludwig Múzeumban, a Várban.

„A filmben az izgatott, hogy olyasfajta összművészeti lehetőséget hordoz magában, amelynek nincsenek korlátai – írta. – Nincs benne semmi interpretációs kötelesség, a magam véleménye kaphat helyet benne az emberről, az ember helyéről.”

Ez a vélemény olvasható ki a rajzaiból, festményeiből is. Fiatalkori akttanulmányaitól egészen az élete alkonyán festett képeiig mindegyiken csak az emberre figyel. Hatvannyolc alkotásán ugyanaz a mánia: „Az ember alapvetően szabadságra született. Elviselhetetlen számomra, hogy bár ez így van, az emberiség több ezer éves írott történelme mégis háborúkkal, öldöklésekkel, gyilkosságokkal, tömegmészárlásokkal, bosszúhadjáratokkal, merényletekkel, fajüldözésekkel, népirtásokkal, pogromokkal, az erőszaktevés ezerféle változatával van tele…” – írta. Majd hozzátett egy tömör megállapítást Déry Tibortól, aki csak annyit mondott neki, miután megnézte 1976-ban forgatott filmjét, Az ötödik pecsétet, hogy: „Te nagyon bízol az emberekben!”

Fábri Zoltán a magyar filmművészet legendás alakja. Pályafutása harminckét éve alatt huszonegy filmet forgatott, köztük olyanokat, mint a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a Húsz óra, A Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr!, a Hangyaboly, a 141 perc a Befejezetlen mondatból, a Magyarok, a Fábián Bálint találkozása Istennel és a Requiem. Nyert Karlovy Varyban, Bostonban, Locarnóban, Moszkvában, Velencében, Rómában, Mexikóban, Mannheimben, Teheránban, Új-Delhiben, Belgrádban, Berlinben, két filmjét Oscarra is jelölték. Megkapott mindent, ami elismerésben megkapható. Makacs volt és szívós, ha kellett: erőszakos. Meggyőződéssel vallotta: „A történelem által produkált válsághelyzetekben az egyéni döntés óriási jelentőségű.” Erről soha, semmilyen körülmények között nem feledkezett meg. Nyolc forgatókönyvét utasították el, mind a mi korunkról, jelenünkről vallott közvetlenül, erős kritikával, s ezt az elmúlt rendszer kultúrpolitikája nem tudta elviselni. Mégsem adta fel. Tovább küzdött, tovább rendezett.

A Magyar Nemzeti Galéria falain portrék is sorakoznak Fábri Zoltánról. A Mafilm archívuma őrzi őket hosszú évek óta. Domonkos Sándor, Inkey Alice, Bartók István képei. Fábri átlényegülten figyel. Fábri teljes odaadással magyaráz. Színészt instruál. Beállít egy jelenetet. Rendez. Előjátszik. Töpreng.

Hogy mit adhat a magyar filmművészet a világnak? Erre a kérdésre Fábri a következőt felelte:

„Mit adhat egyáltalán egy maroknyi nép Közép-Európa peremén, szegénységéből eredő szerény lehetőségeivel… a hajdani szolgasors rossz reflexeit még mindig magában hordó mai valóságával, évszázados elzártság után éppen csak bekapcsolódva a világ áramkörébe? Azt hiszem, egyet, de az elég jelentős: őszinteséget. Minél tisztességesebben ismertetjük meg önmagunkat a világgal, életünk jó és kevésbé jó tendenciáival egyaránt, minél inkább sikerül leküzdenünk kisszerű prakticista és tekintélyi szempontjainkat filmművészetünkben, s minél hitelesebben tudjuk megmutatni magunkat olyannak, amilyenek igazán vagyunk, se kevesebbnek, se többnek, annál inkább fokozódik irántunk a megbecsülés és a megértés. S ha megbecsül és megért, könnyebben is ért szót velünk a világ.”

Halálmenet, A néma kórus, Brutus és barátai – három kép a kiállításról. Döbbenetes erejű, sötét tónusú olajképek egy fékevesztett, pusztító világról, s annak elveszett s álságos figuráiról. De van egy aranyszínű, napfényes kép is a falon. Rossz volt az irány? – ezt a címet kapta 1990-ben. Hatalmas térben egyetlen emberalak. Kalapban, feketében, elegánsan, háttal a nézőnek. Még pár lépés és elnyeli a fény. A Nap égető aranya.

A mester az. Fábri Zoltán