A muzsikálás szolgálat

Az MCC Felvidék dunaszerdahelyi központjának vendégeként tartott előadást Pál István Szalonna a népművészetről, a táncházmozgalomról, a népzenéről, akit Domján Máté, a központ alkalmazottja, a Felsőszeli Mátyus Néptánccsoport művészeti vezetője kérdezett. A kárpátaljai Viskről és Péterfalváról származó Liszt Ferenc díjas, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével kitüntetett hegedűművész, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője a beszélgetés elején gyerekkoráról beszélt az egybegyűlteknek. Elmondása alapján a szülei példáját követve hamar felismerte, mennyire fontos a Kárpátalján közösséget formálni, a saját kulturális értékeit közzétenni. Pedagógus szüleit és saját magát is az Ukrajnában élő magyarság tartóoszlopainak nevezte, akiknek elengedhetetlen volt, hogy két lábbal a földön járva, tisztában legyenek a kulturális értékeikkel, ugyanakkor mellőzzenek minden nacionalista eszmét. Mintegy harminc évvel ezelőtt családja Magyarországra költözött, ahol igyekezett beilleszkedni, felvenni az ottani szokásokat, divatot, majd ismét megerősödött benne, hogy akkor tud igazán helytállni a közösségben és hitelesen lenni, ha megőrzi az otthonról hozott értékeit és büszke arra, hogy honnan jött. A jelenlegi háborús helyzetről elmondta, az emberek igyekeznek élni az életüket, a sziréna hangját is meg lehet szokni. Hangsúlyozta, az a dolga, hogy a legjobb tudása szerint segítse az ott élő embereket, főleg nőket, gyerekeket, időseket, akik még mindig kitartanak. 

„Kezdenek az emberek belefásulni, de az elmúlt ötven év annyiféle változást hozott a kárpátaljai magyarság életébe, hogy tulajdonképpen nem élnek, hanem folyamatosan túlélnek. Felvidékre mindig úgy tekintettünk, mint a Nyugatra, akkor is, ha csak Kassáig jutottunk el, ami azért a Csallóközhöz képest elég messze van Bécstől” 

– fogalmazott. Nevetve idézte fel gyerekkori emlékét, amikor egy Kassa melletti vendégszerepléskor az együttesüknek kinyitották a helyi boltot, ahol az egyik falubelije az összes gumicsizmát megvásárolta, mert annyira megszokták, hogy állandóan hiány van bizonyos árukból, hogy ha valamit éppen kapni lehetett, akkor meg kellett venni, hátha jó lesz valamire. Felidézte a legutóbbi karácsonyt és húsvétot is, amikor ötven rokonát látta vendégül otthonában, mert a többségében Németországban, Csehországban és Szlovákiában dolgozó férfiak a háborús helyzet miatt nem mehetnek haza, így nála találkoztak a családtagjaikkal. Nagyon sok a kőműves a rokonságában, a szülőfalujában és annak környékén, csak most nem orosz vidéken keresnek munkát, hanem Európa nyugati felén. 

„Most jött el az a pillanat, amikor már érezhetően roppannak össze a családok, már az asszonyok is azt mondják, hogy elég volt, kezdik eladni a házaikat és elköltözni Kárpátaljáról. Ezeket a házakat az ország keletebbi felén élő ukránok vásárolják fel a határ közelsége miatt. A néhány évvel ezelőtti 150 ezer fős magyar közösség mára szerintem 40-50 ezerre csökkent. A fiatal családok a Nyírségben és Szabolcsban telepednek le és nagy valószínűséggel már nem fognak hazamenni” 

– magyarázta. Ugyanakkor optimistán tekint a jövőbe, reméli, hogy azok a fiatalok, akik Magyarországon tanultak és jó szakemberekké váltak, szívesen mennek majd haza új létet és országot építeni, mert szerinte mindig a jóban bíznak az emberek. A továbbiakban jórészt arról szólt a beszélgetés, hogy mitől lesz valaki jó zenész. 

„Szerintem a jó zenész az, aki megtanul szolgálni, alá tudja rendelni magát a zenének, tudja szolgálni a közösségét. Ha az istentől kapott talentumot valaki nem arra használja, amire az való, az egy idő után senkit nem fog érdekelni, a magamutogató muzsikus egy ideig lehet csak érdekes. A zene arról kell, hogy szóljon, hogy ha valakinek jó kedve vagy bánata van, el kell, hogy emelje a gondolataitól, kicsit megemelje a földtől, hogy tudjon mulatni, vagy kiszakítson belőle valamit a legnehezebb dolgokból is és adjon valamit. Az a muzsikus, aki ezt el tudja érni” 

– fejtegette. Azt is elmondta, hogy nem csak népzenét hallgat, hanem többféle műfajt kedvel, a lényeg, hogy a zenész átvigye a zenén keresztül a mondanivalóját. Zenei példaképének édesapját tartja, akit látott vezényelni a kijevi operaházban és két nappal később látta lagziban muzsikálni hajnalban, ugyanazzal az odaadással és boldogsággal az arcán, mert azt látta, hogy a játékától az emberek feltöltődnek. Előadásai alatt szereti tesztelni a közönséget, hogyan reagálnak a hallottakra, de sosem akar rájuk erőltetni semmit. A katonanótákról úgy véli, olyan erejük van, mintha az egész Kárpát-medence összekapaszkodna és hegyeket tudnának megmozgatni az együtt éneklők. A zenét a sporthoz hasonlította, hiszen mindkettőnek az a célja, hogy összehozza az embereket, és akik jól csinálják, azok ellenfelek, nem ellenségek. 

Pál István Szalonna korábban lehetőséget kapott arra, hogy európai parlamenti képviselő legyen, mégis úgy döntött, hogy nem él vele, mert sokkal több emberhez eljut a hegedüléssel. A Magyar Állami Népi Együttes vezetőjeként arra törekszik, hogy megmutassa, a zene és a tánc világában nagyon szépen megfér egymás mellett például egy szlovák pásztormuzsika, egy ruszin dallam és egy csallóközi friss csárdás egy műsorban. Kiemelte, hogy addig nincs baj, amíg olyan sok kicsi, ügyes, csillogó szemű gyerek van egy-egy tánccsoportban, éneklőcsoportban, mint mostanság, Felvidék mindig is nagyon erős volt a néptáncban, népművészetben, miközben sokáig azt hitte a szakma, hogy csak Erdélyben létezik népművészet. Bevallotta, mennyire rosszul érezte magát a pandémia idején, mikor rájött, hogy semmi máshoz nem ért, csak a zenéléshez és a tanításhoz. Élete legrosszabb napjainak nevezte, amikor online koncertet közvetítettek zenekarával és nem kaptak visszajelzést a közönségtől, nem látták, hogy ki tudnak-e váltani valamilyen érzelmet az emberekben. Pál István Szalonna azt vallja, hogy az élet bármely területén, de a muzsikálásban, táncban kiváltképp akkor lehetünk hitelesek, akkor fogadnak el minket, ha levetjük az összes sallangot, ha nem akarunk magamutogatók lenni. A népi kultúra szerinte nagyon jó arra, hogy a kimondatlan szabályokkal tartást adjon az embereknek. Ha egy közösség vezetőjében megvan ez a tartás, a mások iránti tisztelet, akkor a tanítványok is ezt fogják átvenni. A beszélgetést azzal a gondolattal zárta, hogy igaz, hogy a digitális eszközök világában meg kell küzdeni a mások figyelméért, de komolyan kell venni a közösségformálást és építkezni, nem temetkezni kell.