„A művészetben nincs pardon”

Látogatók a pozsonyi Thomas Bernhard-kiállításonSomogyi Tibor felvételeA „Thomas Bernhard élete és »életemberei«. A hagyaték” című kiállítás először 2001-ben, a szerző meg nem ért hetvenedik születésnapjának alkalmából volt látható Bécsben és Linzben. A rengeteg eredeti dokumentumot – vers-, próza- és drámakéziratokat, leveleket, fotókat, sőt hangfelvételeket és mozgóképeket is – felvonultató tárlat azóta megjárta Münchent, Prágát, Bregenzt, Strassbourgot, legutóbb pedig Budapesten mutatták be nagy sikerrel. Most Pozsonyban, a kultuszminisztérium épületében lévő galériában (SNP tér 33.) várja az érdeklődőket.

A tárlat megnyitóján – és ez tájainkon, sajnos, korántsem nevezhető szokványos felvezetésnek – három tartalmas előadás is elhangzott. Dr. Manfred Mittermayer és Dr. Martin Huber, a kiállítás két kurátora, valamint Dr. Wendelin Schmidt-Dengler egyetemi professzor az életmű jelentőségét, recepciótörténetét, a bemutatott gyűjtemény válogatásának koncepcióját, illetve a Bernhard-hagyaték módszeres feldolgozásának jelenlegi állását ismertette. A Peter Karlhuber művészi koncepciója szerint létrejött kiállítás középpontjában Thomas Bernhard irodalmi hagyatéka áll. A keletkezésük sorrendjében kiállított kéziratváltozatokat – amelyek révén az egyes művek csiszolódásának folyamatát is nyomon követhetjük – szöveges ismertetők kísérik. A kiállításon belül két további kiállítás is látható. Az egyik Johannes Freumbichlert, az anyai nagyapát, a bernhardi próza kudarcra ítélt művészfiguráinak „ősmodelljét” mutatja be. A másik pedig az írónak Hedwig Stavianicekkel való bensőséges kapcsolatát szemlélteti, aki „sorsdöntő támaszt, ösztönzést jelentett, illetve új társadalmi szférákhoz és tapasztalatokhoz nyitott utat az évtizedekkel fiatalabb írónak”. Őket kettejüket nevezi Bernhard – saját szókreációjával – „életember”-einek (Lebensmenschen).

Az ünnepélyes tárlatnyitón, amelyen mintegy másfélszáz érdeklődő volt jelen, Dušan Jamrich előadásában Bernhard-művekből is hallhattunk részleteket. Például a Wittgenstein unokaöccse című prózából, amelyben Bernhard Paul Wittgensteinhez, a filozófus Ludwig Wittgenstein unokaöccséhez fűződő barátságának állít emléket. Az elhangzott szövegrészletben a szerző leírja irodalmi pályájának első látványos botrányát is, amely 1968-ban, a Kis Osztrák Állami Díj átvételekor elmondott beszéde nyomán tört ki.

A fennkölt protokolláris aktust követően elhangzott beszéd után a díjat átadó oktatási miniszter elvörösödött fejjel, felháborodva és vérig sértődve távozott a teremből, s úgy becsapta maga után a pazar díszítésű ajtót, hogy kiesett belőle az üveg, és darabokra tört. És ami a legmegdöbbentőbb: a jelen lévő vendégek kivétel nélkül követték a felpaprikázott állami hivatalnokot, és szó szerint magára hagyták a szerzőt. Pedig Bernhard csak a halál és az élet kapcsolatáról tett néhány, számára, akkor, nyilvánvalóan ártatlannak tűnő kijelentést. Ebben a beszédben hangzott el például egyik legtöbbet idézett mondata, miszerint „minden nevetséges, ha a halálra gondolunk”. Tehát nemcsak hogy az irodalom, az élet és komplett az egész világegyetem megmosolyogtató a halál felől nézve, hanem akár még a díjazottat szerénykedő hajbókolásra késztető kitüntetések, sőt a pökhendi, saját pótolhatatlanságuk (tév)hitétől eltelt kulturális főcsinovnyikok is. „Senki nem maradt velem és életemberemmel, mind kitódultak, elviharzottak a nekik készített büfé mellett, a miniszter után és lefelé – mind, Pault kivéve. Ő volt az egyetlen, aki ott maradt mellettem és élettársam, életemberem mellett, fölháborította meg szórakoztatta is az incidens” – emlékezik a kínos afférra közel másfél évtizeddel később Bernhard.

Tény és való: a környezete nem mindig díjazza a művész sajátos, sokszor a társadalmi konvenciók tekintetbevétele nélkül kialakított és kiélezett formában közreadott véleményét, könyörtelen szókimondását. Jól tudja ezt Bernhard is, de az örökké konfliktussal fenyegető helyzetből nem lát kiutat. „A művészetben (...) nincs pardon (...) az egyetlen lehetőség a kíméletlenség” – írja egy helyütt.

És a művésznek ráadásul nem csupán a közfelháborodást és annak következményeit kell tudnia elviselni, a „köz” ugyanis gyakran személyiség- versus szabadságjogi vitákban sem az írói autonómia védelmében, hanem a saját érintettségét vélelmező személy – vagyis az önjelölt szövegértelmező – javára dönt. Jó példa erre Franz Wesenauer salzburgi lelkész esete, aki az író önéletrajzának első kötetét elolvasva úgy vélte – nyilván nem minden ok nélkül –, hogy Franz bácsi alakjában Bernhard róla rajzol negatív képet. Az egyházfi nyomban be is perelte az írót, aminek az lett az eredménye, hogy a későbbi kiadások mind a mai napig kivétel nélkül a Salzburgi Törvényszék 1977-es döntése értelmében közlik a szöveg kifogásolt részeit.

Az október 25-ig nyitva tartó tárlaton mindenesetre ennek a prózának az eredeti vázlataiból is megtekinthető néhány oldal.