A művészetbe zárt idő

A művésztelepet 2011-ben alapította a somorjai Mayer Éva Munkácsy-díjas képzőművész, a helyi református egyházközséggel és az akkori polgármesterrel, Bárdos Gáborral közösen. Mayer a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika és a vizuális nevelőtanár szakán szerzett diplomát 2008-ban, ám az otthoni közegtől sem akart elszakadni. Mindig is szeretett volna hidat teremteni a magyar és a nemzetközi szakma, illetve a már elismert és a feltörekvő fiatal képzőművészek között. 

Az első évben még csak a hazai, magyarországi, illetve a környező országokbeli művészekkel valósult meg a projekt, és mivel sikeresnek bizonyult, a következő évtől szélesebb nemzetközi részvétellel folytatódhatott. A tizenegy évad folyamán a művésztelepre tizenhat országból meghívott, közel százhetven alkotó tematikus hívószóra alkotott műfaji megkötés nélkül, a hagyományos megfogalmazásokon túl az újszerű médiumok alkalmazásáig. Ezidáig több mint ötvenöt szakmai program valósult meg a művésztelepek keretében. 

A DUNARTCOM elnevezés nagyon találó, hiszen kifejezi a szimpózium lényegét: a Duna a nemzetköziség és a természet szimbóluma, az art a művészet, a com pedig a közösségre utal. Minden évfolyam alkotásai egy központi téma köré csoportosulnak, így az egyes évek során a művészek alkottak már például a levitáció, a gondviselés, vagy belső utakon tematikában.

Az idei hívószó az időkapszula volt. Ennek apropóján a művészek azon gondolkodhattak el, hogy az időfelettiséget, vagy épp a pillanatnyiságot, hogyan fejezhetik ki egy-egy műalkotásban. Az idő, a mulandóság megragadása egyik alaptémája a művészetnek, és a képzőművészet statikusságából kiindulva különösen nagy kihívás a mulandót ábrázolni. Egy mű többféleképpen funkcionálhat időkapszulaként. Például annak témájával vagy egy, az abban megjelenő, társadalmi üzenettel utalhat egy történelmi korra, de az alkotással a művész a saját belső világának időkapszuláját is megteremti.

Egy művésztelep esetében mindezen túl a létrejött művek egymáshoz való kapcsolódása is érdekes szempontokat vethet fel. Ezek a művek egy időszeletben jöttek létre, ugyanannak az időszeletnek a különböző nézeteit mutatják be. Egymástól függetlenül is megállják a helyüket, de együtt kiállítva egymáshoz viszonyítva is értelmezhetőek. Együtt tehát maguk is kapszulába zárják az időt.

A festők, szobrászok és grafikusok mindannyian sajátosan nyúltak a témához. A magyarországi Getto József például egy a múltban kitalált kapszulaformát fejlesztett tovább az általa kikísérletezett technikával, amelynek alapja a golyóstollal való festés. A cseh Jiří Stanek az oda-vissza mutató nyílra emlékeztető művével az alkotásban rejlő múltat, jelent és jövőt fejezte ki. A cseh művész az alkotásra, mint idő feletti dologra tekint, de emellett az időnélküliséget is látja benne, hiszen például egy alkotás létrehozása folyamán a művész számára az idő is megáll. A magyarországi Berkes Csilla műve belesimul az elmúlt években készült munkáinak sorába, melyek témája a világűr. A Somorján töltött idő során fő inspirációja az Apolló űrprogram volt, melynek több leszállófülkéje is a Csendes-óceán vizén landolt. A zárókiállításra egy ilyen mentőkabint hozott létre, mely egy kapszulába zárva ringatózik a vízen.

Kiss Márta képeire a monumentalitás jellemző, és előszeretettel örökíti meg Csallóköz tájait. A művésztelepen arra kereste a választ, hogy az elmúlt öt évben ő, mint művész, milyen változáson, fejlődésen ment keresztül. Ezt pedig a múltban már egyszer megörökített napraforgóföld újrafestésének segítségével vizsgálta meg. A Csallóköz a pozsonyi származású Stano Bubán számára is inspirációs forrás. Őt a környékbeli táj absztrakciója és realizmusa foglalkoztatta.
Az alkotásnál a természetet hívta segítségül Kristína Kandriková is: a nappali fény és az árnyék változását ragadta meg. Palman Zsuzsi pedig a természeti képződményekben rejlő eltérő időszámítást igyekezett megörökíteni, ugyancsak a festészet eszközeivel.

Esse Bánki Ákos, a már említett Stano Bubán mellett, a művésztelep leggyakrabban visszatérő résztvevője. Képsorozatán az időt egy ismétlődő struktúrával ábrázolja, emellett pedig többféle térérzetet is sugall – egyszerre utal természeti és városi közegre. A szintén magyarországi Boda Anikó Mayer Éva szüleit örökítette meg egy portrén, amely magától Mayertől  kapta a sokatmondó Bázis címet.

A Romániából érkezett Berze Imre szobrászművész az univerzum három alapvető alkotóelemét vette alapul – az anyagot, a teret és az időt. Az idő egyik leggrandiózusabb mértékegységére, a fényévre utalva a fényt egy fűszállal szándékozta megragadni a művében, így állítva időkapszulát a somorjai fénynek. 
Majoros Áron Zsolt szobrász tölgyfából készült műve a tölgy európai kultúrában betöltött szimbolikájára épít. Jelképezi az ősök tiszteletét és a rendületlen kitartást. Ezért Majoros egy 128 éves tölgyfa bütübe faragta egy átlagember életének időtartamát. 

Mayer Éva képein égő és lebegő templomokkal találkozhatunk, melyek a művésznő Pusztulás vagy Tisztulás műegyütteséhez kapcsolhatóak. Egy templom is időkapszulának tekinthető, hiszen találkozik benne egy adott kor, valamint az egész emberi kultúra művészeti vívmányai, és sorsa szorosan összefügg az emberével – hiszen egy-egy szentély pusztulása a kultúrák vesztesége is egyben. Végül pedig meg kell említeni Éles Lóránt csőhálózatra emlékeztető szerkezeteit is, aki az így létrehozott térélmény segítségével elgondolkodtatni szerette volna a nézőt arról, hogy mi zajlik le az alkotásokban – kezdve például a folytonosságtól az elhalásig, vagy a fejlődéstől a sorvadásig.

Boda Bianka